Maertens György: A „Rába” gépkocsigyártás története (A Közlekedési Múzeum Közleményei 5., 1980)

Előszó 5

ciós gőzmotor kísérleti példányának elkészítése révén újból felmerült, sorozatgyártásra azonban akkor sem került sor. Hasonlóképpen rá kívánok mutatni arra, hogy a győri gyár a RÁBA személy- és 1,5—5,0 tonnás teherautók, 20—50 személyes autóbuszok, különleges kommunális gépkocsik (tűzoltószer, gépezetes tolólétra, locsoló-, tartály- stb. gépkocsik), valamint motorekék és traktorok, benzin-, petróleum-, szívógáz és dízelüzemű motoros járműveken kívül, a húszas évek folyamán postai csomagszállító elektromobilok gyártásával is foglalkozott. Habár a gőzmotoros járművek, főként a gőzfejlesztés (kazán) akkori megoldása, az elektromobilok pedig a nagy önsúlyú akkumulátorok és motorok, valamint az alacsony sebesség és aránylag kis működési sugár miatt sorozatgyártásra nem kerültek, mégis igazoltnak látom azt a törekvést, hogy már a közeljövőben a gépkocsik gazdaságos és higiénikus üzemeltetése céljából ezen rendszerek alkalmazására is szükségszerűen sor fog kerülni. A monográfia függelékében a fellelhető adatok segítségével igyekeztem összeállítani a RÁBA gépkocsigyártás öt évtizede alatt közreműködők személyi adatait, amelyek a már korábban említett irattári dokumentációk hiányossága miatt természetszerűleg nem lehetnek teljesek, és bizonyára hiányozhatnak egyes személyek adatai. Azonban megállapítható, hogy mind a vállalat vezetőségében, mind pedig a műszaki és kereskedelmi alkalmazottak nagy százalékában olyan egészséges fejlődési folyamat állott be, amely révén a gyár saját kebelében képezett és érvényesülési lehetőséget élvező szakemberekkel tudta munkáját eredményesen irányítani, és ezáltal a RÁBA-gyártmányoknak jó hírnevet szerezni. Mindezen sajátosságok tették lehetővé, hogy Győrött fejlődhetett ki egyedül az országban olyan gépkocsigyártás, amely nemcsak ötven éven keresztül fokozatosan felfejlődött, hanem alapját képezhette egy olyan üzemnek, amely ebben a gyártási ágban az országban egyedülálló lett. Remélem, hogy ezen munkámmal hozzájárulok ahhoz a törekvéshez, hogy a magyar gépkocsigyártás történetének egy jelentős fejezete ismertté válhasson, és ezáltal további fejlődését is elősegíthettem. Szükségesnek tartom ezúton is megköszönni a forrásmunkák során felsorolt személyek támogatását, kiemelve Ferjentsik Béla, Modrovits Tihamér, Tóth Gy. István főmérnökök és Bálint Sándor muzeológus értékes tanácsait, nemkülönben azt a segítséget, amit ezen munka megírásánál Arató Tekla osztályvezető és régi iskolatársam, Hoós László barátom fáradozása révén eredményesen tudtam hasznosítani. A szerző 6