Mészáros Vince: Martin Lajos, a repülés magyar úttörője (A Közlekedési Múzeum Füzetei 5., 1976)

I. „Tudjuk, hogy lehet, de hogyan?” 3

Ezek mellett a londoni léghajózási társaság által kiírt pályázatra készült Kaufmann-íéle gőzüzemű kétéltű, sőt hármas funkciójú ornitopter kudarcának okai foglalkoztatták különösen. Ez a működő modell ugyanis jól mozgott a földön és vízen, de nem tudott felemelkedni (16). Spencer siklófelülettel kombinált csapkodó szárnyú repülőgéppel 1863-ban végzett sikeres angliai ugrásai, Charles Renard 1873 körüli vitorlázó tevékenysége, Mozsajszkij 1873—76 közötti siklórepülő teljesítményei nem juthattak tudomására, éppen úgy, mint a hazájában is közönybe fulladt zseniális Alphonse Pénaud 1877-ben készült belsőégésű motorüzemre elképzelt repülőgépterve (17). Amikor 1789-ben Tátin Párizsban sűrített levegővel üzemeltetett egyfedelű, merev szerkezetű siklómodellje sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, Martin már kidolgozta első tanulmányát a „légsiklóról", amelyben a sikertelen kísérletek tanulságait levonva, új utakat keresett a kérdés megoldására. Nem látott követhető utat Jon Stoicának az Astra nagyszebeni kiállításán bemutatott siklókészülékében sem (17). Feltehetően bizalmatlan lett volna Mozsajszkijnak 1881. évi szabadalma alapján Krasznoje Szelóban konstruált két 30—30 LE-s gőzgéppel felszerelt repülőgépével szemben — még ha tudott volna is róla —, mert a gőzgépet eleve nem tartotta repülőgép alkalmas erőforrásának. Zsukovszkij, Ciolkovszkij 1890 körüli úttörő elméleti munkásságának, E. Sz. Fjodorov és J. O. Jaskovszkijnak az emberi izomerővel való repülés lehetőségére vonatkozó számításainak akkoriban még nem volt európai visszhangja, hírük sem juthatott Martinhoz Kolozsvárra (18). A Lilienthal testvérek ornitopter és siklórepülő kísérletei azonban rendkívüli mértékben felkeltették a figyelmét. Eredményeikről Ottó Lilienthal és közötte élénk levelező vita fejlődött ki. Lilienthalnak 1896. augusztus 3-án történt tragikus kimenetelű lezuhanása Martin számára saját felfogásának a helyességét látszott igazolni. Hiram Maximnak 1896. évi angliai, nagy port vert gőzrepülőgépkudarca pedig a gőzerő alkalmazásának elutasítását támasztotta alá. Munkásságának utolsó szakaszában módjában volt tanulmányozni S. P. Langley 1889-ben közreadott és Loessl 1881-ben ismertetett aerodinamikai méréseit. Lilienthal, Langley és Loessl laboratóriumi módszerekkel végzett méréseinek és a Martin által már korábban konstruált laboratóriumi mérőszerkezeteknek közös vonása volt a kísérleti modellek körvontatással való mozgatása (19). Abban a fél században, amelyet 1856—1896 között Martin Lajosnak a levegőnél nehezebb szerkezetekkel megvalósuló emberi repülés megoldása körüli munkássága átível, a repülés kérdésére vonatkozó tudományos igényű szakközlemények csak elvétve jelentek meg. A kutatók egymás eredményeiről legtöbbször csupán hézagos sajtóhírekből értesültek. A sajtó hangvétele azonban a század második felében már a konformáló nagy találmány megoldása iránti társadalmi elvárást tükrözte, és lassan emelkedett a kérdésnek teret biztosító tudományos fórumok száma is (20,21). A változó korszellem lassan feloldotta a kutatók, kísérletezők elszigeteltségét, és az eredményeik iránt fokozódó közérdeklődés elősegítette munkájukat, előkészítette a megoldás kibontakozását. 7