A Közlekedési Múzeum Évkönyve 11. 1996-1998 (1999)

II. RÉSZ • Közlekedéstörténeti és módszertani tanulmányok 127 - Hídvégi János: 100 éves a magyar dízelmotor 175

Hídvégi János 100 éves a magyar dízelmotor Életünk ma már nem képzelhető el gépek, közlekedési eszközök nélkül. A berendezések hajtására, mozgatására különféle erőforrásokat használunk. Ezen erőforrások között kiemelt helyet foglalnak el a dugattyús belső égésű motorok, amelyek járműveinket, gépeinket hajtják, a földön a vízen, a levegőben. A belső égésű motoroknak két nagy csoportját különböztetjük meg, a benzinmotorokat és a dízelmotorokat. E tanulmányban a dízelmotor feltalálását, kifejlődését, elterjedést, felhasználását szeretném az olvasó elé tárni, kiemelve a magyar dízelmotor gyártás történetét. A bemutatásra kerülő téma oly hihetetlenül nagy, színes és változatos, hogy annak megjelenítése az adott terjedelemben csak vázlatosan lehetséges. A motorok fejlesztése feltalálásuk óta folyamatos és míg korábban a fő cél a motor minél üzembiztosabbá tétele, minél nagyobb teljesítőképességének elérése volt, addig mára az elsődleges szempont a lehető legkisebb környezetkárosító hatások elérése, természetesen a korábbi szempontok szem előtt tartásával. Az elmúlt több mint egy évszázadban a dugatytyús belső égésű motorok hihetetlen mértékben elterjedtek, mindeddig a felváltásukra tett számtalan próbálkozás tiszavirág életű volt. E motorok, gazdaságosságuk javításával, alternatív üzemanyagok alkalmazásával még hosszú időn keresztül életünk nélkülözhetetlen segítői lesznek. A 19. század utolsó két évtizede meghatározó volt a motorizáció kifejlődésben. Az emberiség régi vágya látszott megvalósulni a ló nélküli kocsi megépítésével. Próbálkozások, amelyeket természetesen nem hagyhatunk figyelmen kívül korábban is voltak, és ezek az új utakon járó feltalálók, sokszor meg nem érdemelt mellőzések az érdektelenség, vagy éppen a találmányuk jelentőségének felismerése hiányában nem kapták meg az őket jogosan megillető elismerést. A belső égésű motorok megalkotása új távlatokat nyitott. A nehézkes, hosszú előkészületi időt igénylő gőzgép mellett egy új "könnyen kezelhető" gyorsan indítható, szakaszosan is gazdaságosan üzemeltethető erőforrás állt rendelkezésre. Problémák azonban az új motorokkal is bőségesen voltak. Az egyik, szinte megoldhatatlannak tűnő gondot az üzemanyag megfelelő adagolása jelentette. A különféle párologtatókkal, gőzölögtetőkkel a motorok többé-kevésbé jól működtek, ám a fordulatszám és a teljesítmény emelkedésével már használhatatlanná váltak. Az üzemanyag megfelelő adagolásának problémáját két magyar feltaláló Bánki Donát és Csonka János oldották meg elsőként. 1893 február 11 -én szabadalmaztatták új üzemanyag-ellátó berendezésüket, a karburátort. Találmányuk időtállóságát mutatja, hogy a karburátorok ma is az ő általuk szabadalmaztatott elven működnek. A probléma megoldásán nem csak ők dolgoztak. A két magyar feltaláló után fél évvel a német Wilhelm Maybach Párizsban azonos működési elvű, hasonló szerkezeti felépítésű üzemanyag ellátó berendezést szabadalmaztatott. A másik nagy gondot a gyújtóberendezések tökéletlensége okozta. A kezdeti időkben a nyílt lánggal hevített csőgyújtás volt a legelterjedtebb, azonban óriási hátránya volt, hogy ha a hevítőláng elaludt a motor azonnal megállt. A cső hőmérséklete határozta meg az előgyújtás mértékét, melegebb izzócsőnél nagyobb volt az előgyújtás és ez különösen nagyobb motoroknál, elsősorban indításkor komoly balesetveszélyt jelentett, nem különben a benzin közelében alkalmazott nyílt láng. Túl nagy előgyújtás esetén a motor "visszalőtt", fordítva indult be, esetleg a motor felgyulladását 175