A Közlekedési Múzeum Évkönyve 8. 1985-1987 (1988)
II. RÉSZ • Közlekedéstörténeti tanulmányok 129 - Dr. Frisnyák Zsuzsa: Út-, híd- és révvámok Magyarországon (1853—1890) 241
hetjük. Az előterjesztés szerint: „Elvileg nem tartom helyesnek, hogy a közhatóságok az útfenntartási költségeiket vámok útján fedezzék, mert a vámszedés az adónak olyan neme, amely sok költségbe kerül, s így kisebb marad rendeltetési céljaira.. ." u A politikai csatározások miatt 1879-ben a kormány az 1877-es törvényjavaslatot kettéválasztotta: külön terjesztette elő az utakról és külön az út- és hídvámokról szóló fejezetet. Sajnos, a KKM levéltárában elpusztultak az elnökségi iratok, így a vámszedés kérdésében a folyamatosan, minden oldalról módosuló álláspontokat nem lehet nyomon követni. A három ülésszakon át egyre húzódó törvényjavaslat egyértelműen a belső képviselőházi pártharcokban morzsolódott fel. A vámügyi eljárás és politika az 1880-as évtizedben szembetűnően racionalizáló dott. Az évtizedben érvényesülő vámpolitika rendező elvei a különféle ügyek, akták megoldásának módjából, az azokban megjelenő utalásokból bontakozik ki. Kialakul a szakszerű ügymenet, azon jogok és lehetőségek köre, melyeket majd az 1890: I. te. fog szentesíteni. A szakszerű hivatali apparátus munkája legjobban az ún. „vegyes minisztériumi bizottság" munkájában figyelhető meg. Ebben a bizottságban a közlekedési tárca képviselői mellett a belügy és a földmivelésügy képviselői is helyet kaptak. Tevékenysége a vámszedési engedélyek iránti kérelem elbírálása volt. Igen hatékony munkájukat a minden szempontra kiterjedő, megalapozott döntések jellemezték. Az 1880-as évektől már mindenütt érezték az egységes törvény hiányát. Mivel a kormány még nem tudta produkálni az egységes szabályozást, megtették helyette a törvényhatóságok. A leginkább érintett törvényhatóságok (pl. Máramaros, Torontál) szabályrendeleteket alkottak. A megszülető szabályrendeleteket nem fogadta lelkesedés a felsőbb hatóságoknál. Illetékes hatóságokban ugyanis nem volt hiány. Mindazon vámügyi kérdésekben, amelyek a törvényhatóságok, városok és községek gazdálkodását nem érintik, vagy ha érintik is, a közbiztonság és a közlekedés fenntartása érdekében gyors, azonnali döntéseket igényelnek, valamint a magánvámok kezelése és fenntartása, a vámszabályzat alkalmazása és a panaszok kérdéseiben három fokozatú döntések születtek. Első fokon a kis- és nagyközségekben a szolgabíró, a rendezett tanácsú városokban a tanács, a törvényhatósági jogú városokban a rendőrkapitány döntött. Másodfokon a kis- és nagyközségeknél és a rendezett tanácsú városokban az alispán, a törvényhatósági jogú városokban a tanács döntött. Harmadfokon valamennyi település vámügyeiben a törvényhatóság közigazgatási bizottsága határozott. Mindezen ügyekben a főfelügyelet, ellenőrzés és szükség esetén az intézkedési jog a belügyminisztert, a többi törvényhatóságban, a községi és az összes magánvámok esetében a közmunkaés közlekedésügyi minisztert illette meg. Budapesten első fokon a tanács, másodfokon a közigazgatási bizottság, harmadfokon a belügyminiszter határozott. Az 1880-as évek második felének legjelentősebb eseménye az 1887-ben elrendelt 15 , s már az előbbiekben is említett összeírás volt. Ezekből a listákból állítottam össze, példaképp, a Duna Nagymarostól Dunapenteléig terjedő szakaszán 1887-ben létező vámok jegyzékét (1. melléklet). Az 1890:I.tc. parlamenti elfogadása, a minisztériumi apparátus előkészítő munkája mellett Baross Gábor nevéhez fűződik. A sikeres vasúti tarifareformmal tovább erősödő tekintélyű Baross egy addig példátlanul jól előkészített törvénytervezetet vitt 14 U.o. 1877. jún. 2. 279—280. p. 15 OL. K. 173. 1887. 12. t. 987. cs. Körrendelet valamennyi vármegyének, önálló törvényhatósági joggal felruházott város közönségének. Bp. 1887. ápr. 4. 252
