A Közlekedési Múzeum Évkönyve 6. 1981-1982 (1983)

II. RÉSZ • Közlekedéstörténeti tanulmányok 131 - Bálint Sándor: A Budapesti Autóbusz Közlekedési Rt. (BART) története 521

iparengedélyük alapján fuvaroztak, műszaki és közlekedésrendészeti előírásokon kívül más nem szabályozta működésüket. Ez az állapot megszűnt, amikor 1928-ban elkészült és életbe lépett a társasgépkocsival folytatott személyfuvarozás egységes szabályrendelete. A rendes járati időhöz kötött gépkocsival (társasgépkocsival) űzött személyszállító iparra vonatkozó alaprendelkezéseket az 1922. évi XII. t. c. tartalmazta. E törvény 36. és 66. §-a előírta, hogy a törvényhatóságoknak ezen ipar gyakorlását rendeletben kell szabályozniuk s ennek ki kell terjednie az üzem személyzetére, az üzem felszerelésére, a közlekedésrendészeti és közlekedésbiztonsági előírásokra, továbbá a viteldíjakra, a járatokra, a menetrendre, az állomásokra és megállóhelyekre, a járművekre stb. — tehát mindenre, ami a személyfuvarozással összefügött. A szabályrendelet 2. §-a leszögezi: a géperejű társaskocsi iparnak Budapest Székesfőváros területén való gyakorlására az iparengedélyt a székesfőváros törvényhatósági bizottsága adja ki. A továbbiakban részletesen ismerteti az engedély megszerzésének feltételeit, amiből például megtudható, hogy amennyiben az ipart jogi személy gyakorolja, a feltételeket a felelős üzletvezető személyére vonatkozóan kell igazolni. A vállalkozónak legalább két alkalmas kocsival, s minden öt gépkocsiig egy üzemképes tartalék kocsival kell rendelkeznie. Az autóbuszokkal csak kijelölt útvonalon közlekedhetnek, az engedélyezett menetrend szerint; a viteldíjat a főváros határozza meg. A rendelet a járművek műszaki kiviteléről azt mondja, hogy csakis tetszetős kocsik hozhatók forgalomba, amelyeknek saját tömege (személyzettel együtt) nem haladja meg a 12 tonnát; a keréktalpon mért terhelés maximum 150 kg/cm

2 értékű lehet. A közlekedésbiztonsági felszereléseket az érvényes KRESZ szerint kell elbírálni. Az utastérre vonatkozóan úgy rendelkezik, hogy annak mindig tisztának kell lennie, hasonlóan a kocsi külsejéhez, ablakaihoz. A kocsi belsejében jól látható helyen fel kell tüntetni a kocsi rendszámát és sorszámát, a viteldíjtáblázatot, az ülő- és állóhelyek számát. Továbbá előírta az útvonalat jelző, az állomáshelyeket felsoroló tábla, a menetrend s a szabályrendelet utasokra vonatkozó kivonatának kifüggesztését is. A kocsi belsejében, könnyen hozzáférhető módon, a gépkocsivezetőhöz szíjcsengőt kellett vezetni, amellyel a kalauz az indítást és a megállást jelezte a vezetőnek és szükség esetén a gépkocsivezető is csengethetett a kalauznak. Nyáron közlekedő, tetőzet nélküli, nyitott kocsikat vízhatlan anyagból készült védővel kellett ellátni. A kocsiban csak annyian utazhattak, ahány ülő- és állóhelyet a hatóság engedélyezett. A kocsikon tiltották a lármázást, az éneklést, a fütyülést és az utasok háborgatását. A forgalombiztonsággal foglalkozó fejezet kimondja: a gépkocsikat a rendőrség állandóan ellenőrzi, hogy azok a szabályrendeletben előírt követelményeknek megfelelnek-e. Az engedélyes tartozik évenként legalább kétszer az összes forgalomban levő kocsiját megvizsgáltatni. A személyzetre vonatkozóan leszögezi; csak olyan 24. életévét betöltött férfi vezethet autóbuszt, akinek arra megfelelő képesítése van; a vezető részére a rendőrség külön fényképes igazolványt állított ki. A kalauzról azt mondja, hogy közlekedésrendészeti és közbiztonsági szempontból megbízhatónak kell lennie, a helyi viszonyokon kívül a szabályrendeletet, valamint a gépjárművek közúti forgalmára vonatkozó rendeleteket és szabályokat ismernie kell. A kocsi tisztaságáért a kalauzt tette felelőssé. Az ellenőr feladatául tűzte ki a gépkocsivezető és a kalauz munkájának ellenőrzését és ügyelni kellett a rendeletek betartására, a forgalom zavartalan lebonyolítására; az ellenőri arcképes igazolványt a rendőrhatóság adta ki. A szabályzat az egyenruházattal is foglalkozott. Elrendelte, hogy az engedélyes a tanács által előírt egyenruhával köteles ellátni az utazószemélyzet tagjait, akik szol534