Lyka Károly: A képzőművészet és iparművészet határai (Az Országos Magyar Iparművészeti Muzeum ismeretterjesztő előadásai, Budapest, 1907)

*3

elkerülhetetlenül, fátumszerűen s egyszeribe mi is abban a hangulatban vagyunk, a melynek e művek létüket köszönik. Mily közömbös most már, hogy az egyik szobrot Mózesnek, a másikat Dávidnak, a harmadikat Lorenzo Medicinek hívják. Hisz mi már többet, hatalmasabbat kaptunk : egy titán lelki életét szívtuk magunkba.

Vessük tekintetünket valamely festett meslerműre. Lehet-e annak is ily fajta hatása?

Legyen szabad emlékezetükbe idéznem újabb festészetünk egyik legkiválóbb alkotását, Szinyei- Merse Pál művét, a «Majálist». Bizony nem közöl ez velünk se történeti, se bölcsészeti eszmét s ennek ellenére is megragadja egész valónkat. Városi társaság telepedett le a gyöpön, a kellő elemózsiával, fesztelenül, s a május derült ege szép kéken mosolyog rájuk. Minden nyári vasárnapon száz efféle jelenetet lehet látni a budai hegyekben. De baj is volna, ha ez a kép mindössze ennyit adna nekünk. Akkor egy tizsoros újsághír is több tartalmat rejt magában. Csakhogy az egészséges érzékű szemlélőt nem is ez a külsőség ragadja meg ott a kép előtt. Többet kapunk itt. Ez a kép egy önmagával nyugodt harmóniába jutott ember tükörképe. Az a derült verőfény, a mely innen ránk mosolyog, Szinyei- Mersének egész valója. Egy optimista, a ki gyönyö