Lyka Károly: A képzőművészet és iparművészet határai (Az Országos Magyar Iparművészeti Muzeum ismeretterjesztő előadásai, Budapest, 1907)

rűséggel nézi a színben dúskáló természetet, annak tarka drágaköveit, a virágokat, a kinek vágyai és örömei nem kitörők, hanem szelídek, mint a nyári vetés enyhe ringása. Minden jó, mindenben van gyönyörűség, minden virul, egészséges, örömöt érez, minden tüzesen fejti ki pompáját. Kertész, a ki végigjárva virágágyait, mosolyogva simogatja az épp feslő virágokat s gyönyörködik a mélyükben ragyogó harmatcseppben.

Ilyesfajta lelkiállapotot tükröznek Szinyei-Merse Pál képei, közvetlenül, erősen, meggyőzőn. Ezek a tájképek tehát az ő lelki életének hű arczképei. S mi előttük állva, ugyanezt a szelíd, mosolygó, tüzes színben viruló jókedvet, optimizmust plántáljuk át a lelkűnkbe.

Lám, megint csak azt látjuk, hogy a remekmű voltaképpen hű arczképe a szerzőjének. És hogy ez a lelki arczképe átszáll belénk, a kép előtt állva újra átéljük a festő hangulatát, vele teremtünk s ő kormányozza lelkünket.

Mi, hogy röviden fejezhessük ki magunkat, ezt a momentumot, a mű e hatását, együttérzésnek fogjuk nevezni. Ez az együttérzés kél bennünk minden igazi mestermű láttára. E nélkül nincs műremek. Azt hisz- szük, hogy ez a legigazságosabb mérője a művészetnek.