Weiner Mihályné szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 9. (Budapest, 1966)

IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM — MUSÉE DES ARTS DECORATIFS - Katona Imre: Az Iparművészeti Múzeum besztercebányai térítője

Illésházy és a Thurzó család játszott az evangélium terjesztésében és védelmezésében kiemelkedő szerepet, a terítő evangélista ábrázolásait a családtagok mellképeivel hozhatnánk elsősorban összefüggésbe. Pozsonyszentgyörgyön 1636-ban Illésházy Gáspár volt a reformáció legtevékenyebb védelmezője, ezért felmerülhet személyét illetően is ez a feltevés. Ha attribútumával, az oroszlánnal ábrázolt Márk evangélista portréját Illésházy Gáspár mellportréjával vetjük össze, első pillanatra feltűnik a hasonlóság a kettő között. Illésházy Gáspár ismeretes arcképei XVIII., illetve XIX. századi másolatok alapján maradtak fenn. Az ábrázolás eredetijét családi arcképgyűjtemény képei közt kereshetjük. A XIX. századi rajz eredetije Illésházy Gáspárt 50—55 éves korában ábrázolja. A kissé jobbra fordított arcot magas homlok, enyhén ívelt szemöldök, kissé hajlott orr, vastag, tömött, felfelé sodrott bajusz és enyhén hullámos körszakáll teszi jellemzővé, a kopasz fejet pedig egy kontyszerű, felfelé fésült hajtincs, ruházata a korára és társadalmi helyzetére jellemző, sűrű gombozású díszdolmány. Noha Illésházy Gáspár e metszetét nincs módunkban fiatalabb kori ábrázolásaival összevetni, s csak epitáfiumával és a Trencsénben levő sírkövével hasonlítjuk össze, így is megállapítható a metszet bizonyos autenticitása. Ravatalképénj alig találhatunk az 50—55 éves portrétól eltérő vonásokat, eltéréseket, legfeljebb olyanokat, melyek természetszerűen az öregedés során jöttek létre. Magas homlokát itt is ívelt szemöldök, orrát enyhe hajlat jellemzi és csak hajviselete különbözik a fent említett ábrázolásától. Hasonló karakterűnek ábrázolják sírkövén is. Sajnos, a terítő említett evangélista portréján a hímzés struktúrája miatt az arc karakterisztikus vonásai elmosódnak, ezért személyének azonosítását nem lehet érdemben megkísérelni ennek segítségével. Szembetűnők viszont annak a kendőnek a díszítőelemei, melyeket ravatalképén melléhez szorít. Ezen is ugyanúgy ritmikusan közeledik és távolodik egymástól az indák páros hullámvonala, mint a keresztelő-terítők sarkaiban levő virágtöveken. Ezeken is megtalálhatjuk a szívidomokat s a belőlük kinövő, egymással párhuzamosan haladó, ívesen hajló virágszárakat. A motívumok között a közel-keleti brokátokon is gyakran látható ,,S" alakú bogáncsleveleket figyelhetünk meg ugyanúgy, mint a keresztelő-térítőkön. A többoldalú vizsgálatból úgy tűnik, hogy a keresztelő-térítők nem magyar, hanem északkelet-ausztriai eredetűek. Bár a terítők ornamentális díszítésében nincsenek olyam elemek, melyek a XVII. századi magyar hímzéseken ne szerepelnének, a terítők alakos hímzéséből, valamint a megrendelők ausztriai kapcsolataiból úgy látszik Radisics Jenőnek igaza van, miszerint a terítő „egyedülálló a XVII. századi magyar emlék anyagban." A terítők gondos szerkesztő és művészi munka eredményei. A pozsonyszentgyörgyi és besztercebányai terítő egyaránt közös, illetve azonos hímzőműhelyből kerülhetett ki. Ilyenről viszont Magyarországon a XVII. században nincs tudomásunk. Ez ideig egyetlen olyan hímzésről sem tudunk, mely több példányban maradt volna fenn. Míg az azonos rendeltetésű menyasszonyágy tartozékoknál a párnahéj és a lepedőszél díszítéseiben is vannak eltérések — pedig ezek rendeltetésükre nézve azonosak —, e térítőkön szembetűnik a majdnem teljes azonosság. A terítők egykorúságát azonos készítési idejük is megerősíti. Felmerülhet olyan meggondolás is, hogy csak a terítők alakos hímzései lehetnek osztrák eredetűek, míg az ornamentális hímzéseik magyar munkának tekinthetők. Ennek viszont ellene mond az ornamentális díszítések azonossága és a feliratok kalligrafiája is. Mindezek biztossá teszik, hogy a terítők teljes egészében egy műhely készítményei, és azonos kultúrkörből valók.