Weiner Mihályné szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 8. (Budapest, 1965)

IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM - MUSÉE DES ARTS DÉCORATIFS - Pajor Géza: A XIX. század pesti ötvösségének és Szentpéteri József életművének értékeléséhez

tására, sem maga a mester nem értette meg tökéletesen kora igényeit. Ez utóbbi vonatkozásban elég szembetűnő az, hogy bár új művészetet akar teremteni, mégis legnagyobbszabású domborművein ókori témákhoz nyúlt vissza. Annál inkább érdekes ez, mert egyéb, kisebb jelentőségű tárgyain viszont nem egy alkalommal dolgoz fel korabeli témákat. Külön részletes tanulmányt igényelne annak vizsgálata, hogy Szentpéteri nézete szerint az ötvösművészetet képviselő domborművek milyen kapcsolatban állnak eszmeileg és lelkileg alkotójuk mindenkori eszmei-politikai-erkölcsi állásfoglalásával. Anélkül, hogy ennek részletes taglalásába itt belekezdenék, megjegyzem, hogy szerény véleményem szerint még az ókori témájú domborművei esetében is található olyan szál, amely korához köti. Az első három dombormű, amelyek mind Nagy Sándor győzelmeihez kapcsolódnak (1—2. kép), allegorikusán talán azt fejezik ki, hogy Szentpéteri az akkor még győzelmesen előre haladó magyar polgári eszmék képviselője. Ha Szentpéteri nem is tudott mint művész megélni, mégsem járt úgy, mint Ferenczy, a szobrász. Szentpóteri ugyanis sohasem szűnt meg egyszerű mesterember is lenni, aki egyre-másra készítette a legkülönfélébb használati tárgyakat (3—4. kép). A ma még fellelhető tárgyainak nagy száma azt bizonyítja, hogy igen termékeny volt. Mint széles körben elismert ezüstműves, sok megrendelést kapott. A tények szerint nemcsak Pesten, hanem vidéken — sőt úgy tűnik, hogy alkotásai volumenét tekintve inkább vidéken mint Pesten — sok megrendelést kapott, vagy a megrendelés nélkül készített tárgyaiból sokat tudott értékesíteni. Pl. elég sok tárgyat készített a református egyház részére; buzgó református lévén, talán ez is közrejátszott a református egyház megrendeléseinek kiadásánál. Sajnos azonban Szentpéteri fellelhető tárgyainak statisztikája mindeddig nem készült el. A fentiekből levonhatjuk azt a következtetést, hogy Szentpéteri József mint aktív ezüstműves, még ha a pesti céh iratai szerint egyes években igen keveset is fizetett be a céh pénztárába, a feljegyzések szerint mindenesetre sokkal kevesebbet, mint ezüstműves társai, tisztes vevőkörrel rendelkezett szerte az országban. Ilyen szempontból ott állt Prandtner, Müller és mások mellett, akik hasonlóképpen igen ismertek és elismertek voltak. A pesti céh már vezető helyen állt ebben az időben, s ezt a vezető helyet Szentpéteri is segített megszerezni és megtartani, annak ellenére, hogy elég hosszú ideig a céh ellenségének mutatkozott. Nem lenne teljes a megrajzolt kép, ha Szentpéteriről mint művészről és koráról beszélve, nem emlékeznénk meg — legalább nagy vonásokban — bizonyos eszmei-tartalmi kérdésekről is, amelyek az életmű mögött meghúzódnak. Ez különösen fontos az olyan személy esetében, aki számos — joggal politikainak is nevezhető — írásművet hagyott hátra. Nyilvánvaló, hogy egész tevékenysége, művei, állásfoglalásai mögött szerves kapcsolatot az írásműveiből is kitetsző eszmei háttér biztosít. Igen alapos, elmélyült részletkutatások szükségesek azonban ahhoz is, hogy ezen a területen tisztán láthassunk. Szentpéteri első megnyilatkozásaiban a haladás hívének mutatkozik. Határozottan lándzsát tör a céhek felszámolása mellett. Erről az a vélemény is kialakulhat, hogy a céhvei való szembenállás tulajdonképpen személyes jellegű, hiszen •— mint tudjuk — Szentpéterit a pesti céh, vagy legalábbis annak tehetős tagjai egyáltalán nem fogadták nagy rokonszenvvel és állandóan áskálódtak ellene. Legalábbis ez derül ki életrajzából. Úgy vélem azon-