Weiner Mihályné szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 8. (Budapest, 1965)

IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM - MUSÉE DES ARTS DÉCORATIFS - Pajor Géza: A XIX. század pesti ötvösségének és Szentpéteri József életművének értékeléséhez

ban, hogy a céhvei való szembenállás mögött nem egyszerűen csak személyes, szubjektív ellenérzés nyilvánult meg, hanem Szentpéteri ebben a korszakban öntudatosan állt szemben a céhvei. ő, mint fiatal, tehetséges ötvös, tele alkotási vággyal, kétszeresen is érezte a céh béklyóit, amelyek megakadályozták tervei valóra váltásában. Szentpéteri tehát, amikor céhellenes álláspontot foglalt el és messzemenó'en egyetértett felszámolásukkal, valójában az ötvösök és a más iparosok közti szabad versengés híve volt. Ez egészen érthető' az akkori viszonyok között, hiszen más szempontból nézve láttuk már, hogy a tehetős ötvösök mennyire kezükben tartották a pesti céhet, s minthogy ezáltal kezükben volt az egész pesti ötvösség is, hathatósan akadályozták újabb mesterek felszínre jutását. Szentpéteri ezzel a magatartásával csatlakozott kora egyik legégetőbb követelésének teljesítéséhez. Annál érdekesebb és figyelemre méltóbb, hogy később — korábbi magatartásával ellentétben — mégis a céhek mellett foglalt állást. De ez már egészen más korszaka Szentpéterinek, olyan korszaka, amelyben kezdi érezni törekvései hiábavalóságát. Mielőtt azonban pálfordulással kiállna a céhek mellett, még további bizonyítékait adja—mindenekelőtt műveiben — a haladás iránti odaadásának, illetve kísérletet tesz arra, hogy alkotásaiban kifejezze a kor új szellemét. Utalunk itt arra, hogy számos oly — igaz, hogy igénytelenebb — alkotást is létrehozott, amelyek kora haladó nagyságaihoz vagy törekvéseihez kapcsolódnak. A forradalom bukása után eszmeileg az elnyomók szolgálatába áll. Világosan bizonyítják ezt következő domborművei. 1852-ben az 1741-es pozsonyi országgyűlés „Vitám et sanguinem" jelenete, 1853-ban „Buda visszafoglalása". Ezekkel Szentpéteri beállt a Habsburg-dinasztia dicsőítői sorába. S végül — talán saját sorsát allegorikusán kifejezni akarván — elkészíti 1855-ben a „Krisztus a Kálvárián" című domborművét, amely világosan bizonyítja, hogy eszméi, tervei, célkitűzései nem váltak valóra, s ezt maga is érezvén, vallási fanatizmusba hullott. Szentpéteri Józsefet egy mondatban értékelni képtelenség. Mint amilyen ellentmondásos volt kora, olyan volt ő maga is. Jelentőségét, úgy hiszem, az adja meg mindenekelőtt, hogy ő volt az első olyan magyar ötvös, aki az ötvösséget mint művészetet kívánta tudatosan művelni, s aki az ötvösművészettel mint hivatásszerű foglalkozással állt szemben, abból akarván megélni. Ezzel feltétlenül előre mutatott azokra az időkre, amikor a művészek és az ötvösök is a polgári társadalom „szabad, független" tagjaivá válnak, s alkotásaik ki vannak téve a szabad piac soha ki nem számítható szeszélyeinek. Törekvéseit azonban rossz úton, visszafelé vezető úton próbálta megvalósítani, hiszen kora nem tarthatott igényt az ő igen sokba kerülő kézimunkáira. Alkotási folyamatának ez a kettőssége, belső ellentmondása semmiképpen sem eredményezhetett sikert, legfeljebb csodálatot válthatott ki, de elismerést semmi módon. Arculatának ez a kettőssége azt bizonyítja számunkra, hogy Szentpóteri József számos visszahúzó, feudális vonással rendelkezett, s mint ilyent, a feudális társadalom szülöttjének, de ugyanakkor már eljövendő polgári személyiségű iparművészek előfutárának is kell tekintenünk.