Weiner Mihályné szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 8. (Budapest, 1965)

IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM - MUSÉE DES ARTS DÉCORATIFS - Pajor Géza: A XIX. század pesti ötvösségének és Szentpéteri József életművének értékeléséhez

készítése mindennapos volt, s a többi mester alkotásai ezek közül kerültek ki —, már benne van az új feltételek között alakuló piac szemlélete is. Gondoljunk vissza arra, amit már más helyen ezzel kapcsolatban elmondtunk. Régen az ötvösök konkrét megrendelésre dolgoztak. Ez most lassan megváltozik. A céhszabályok formálissá válásával bizonyos szabad verseny kezd kialakulni. A szabad versenynek pedig egyik jellemzó'je, hogy az eladók igyekeznek különleges dolgokkal feltűnni a piacon a figyelem felkeltése és magukra irányítása céljából. Nos, ez a jelenség Szentpéterinél két irányban is megmutatkozott. Egyrészt olyan technikát próbál feleleveníteni, amely egyre inkább háttérbe szorult, s ezt tette meg a művésziség kritériumának, amint az régen is volt, másrészt ezt olyan tárgyaknál alkalmazta, amelyek teljesen speciálisak,újszerűek voltakra trébelt domborműnél.Külön vita tárgya lehetne természetesen, hogy a dombormű, különösen ha még nem is nemesfémből készült, egyáltalán ötvös produktumnak tekinthető-e. A problémát az is fokozza, hogy a Szentpéteri-domborművek az ötvösségben elterjedt technikával készültek ugyan, tehát eszerint az iparművészet kategóriájába sorolhatók, de művészi célkitűzése legalábbis rokon a képzőművészeti alkotásokéval, mert ábrázolásra törekszik. A tények szerint Szentpéteri nem állt egyedül korában a maga különleges törekvéseivel. Itt mindenekelőtt Libay Sámuelre, ugyancsak korabeli ötvösre hívnám fel a figyelmet, akit Szentpéteri is jól ismert. Libay a maga korának neves filigrán-mestere volt, s működése elsősorban ezen a területen emelkedik ki. Azért említem itt, mert ő is készített két olyan alkotást, sok más kisebb mellett, amelyek figyelemre méltók a Szentpéterivel kapcsolatban kiemelt szempontból. Természetesen anélkül, hogy esztétikai összevetést próbálnánk tenni Szentpéteri domborművei és Libay filigrán szobrai között, mégis érzek mögöttük valamilyen közös alapot. A két mester művei mögött ugyanazt a különlegességre való törekvést, az extra produktum iránti igyekezetet látjuk. Az a véleményünk, hogy a lassan-lassan kialakuló kapitalista szabad piacon való eredmény elérésének vágya húzódik meg mögöttük, legyen ez bár tudatos vagy sem. De továbbmenve, Libay és Szentpéteri alkotásainak még a sorsa is csaknem azonos. Szentpéteri hiába akarta domborműveit mint az ötvösművészet csúcspontját beállítani és propagálni, nem talált megértésre. Eladni alig tudott belőlük. Libay hasonlóképpen járt. Végül is a múzeumba kerültek tárgyai. A kortársak, bel- és külföldiek egyaránt, talán csodálták ezeket a tárgyakat, de nem szerették és nem is vásárolták meg őket. Szentpéterinek az a törekvése, hogy az ötvösség keretén belül valamely területen önálló művésszé váljék, társadalmilag kudarcba fulladt ugyan, de mégis azt mutatja, hogy benne gondolatilag és tevékenységét tekintve, gyakorlatilag is kettévált a mester és a művész. Meg voltak tehát benne a feltételek ahhoz, hogy az első magyar, modern értelemben felfogott önálló ötvösművészként működjék, és megélhetési forrását is művészete biztosítsa. Egészen más kérdés azonban, hogy a társadalmi gyakorlat szempontjából tekintve, kora objektív körülményei között mennyire volt ez lehetséges, és hogy egyáltalán szükségelte-e ez a kor, és ha igen, vajon igényelte-e, ahogy azt Szentpéteri elképzelte. A történelmi tények, mindenekelőtt az, hogy domborműveiért lényegében csak erkölcsi megbecsülést szerzett magának, s azt sem az egész társadalom részéről, azt mutatják, hogy sem a fel

1 tételek nem értek meg Szentpéterinek mint önálló ötvösművésznek az eltar-