Weiner Mihályné szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 7. (Budapest, 1964)
IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM — MUSÉE DES ARTS DÉCORATIFS - Horváth Vera: Az 1885. évi országos általános kiállítás iparművészeti jelentősége
A „jelentés"-ben felvetett elvi kérdések : anyagszerűség, rendeltetés, díszítés, máig is az iparművészet legfontosabb elvi kérdései. A „jelentés" elöljáróban általánosságban ismerteti az iparművészeti és kereskedelmi viszonyokat, előállítás és eladhatóság, behozatal és kivitel kérdéseit és az Iparművészeti Társulat célkitűzését: a művészi iparok fejlesztésének programját. Ezek után csoportról csoportra haladva, részletekbe menően foglalkozik az egyes iparművészeti alkotásokkal, nemcsak a kiállított tárgyakat írja le, hanem megismertet a művészeti ág jelenével és egyes esetekben múltjával is. A kiállítás alapján megrajzolja az iparművészet keresztmetszetét: dicséri a jót, a helyes kezdeményezést, ha van, és elítéli a látottakat, ha nem tartja megfelelőknek. Eddig nem is lenne több a „jelentés" alapos szakszerű beszámolónál, azonban Szalay Imre ugyanakkor a jelentésben több javaslatot terjeszt a társulat elé, és tanácsokat ad a művészi iparosoknak a fejlődés, a művészi színvonal emelése érdekében. A „jelentés", a „katalógus" és a „főjelentés" adataiból, de elsősorban a „jelentés" nyomán megtudjuk az iparművészetről, hogy a bútortermelés importra szorul és igényesebb művészi mértékkel alig mérhető. Művészi irányú törekvés csak az utolsó tíz évben mutatkozik, az 1873-as bécsi világkiállítás ébresztette rá a bútoripart az elmaradottságra. A művészi fejlődés feltételei csak a közelmúltban javultak meg, csak 1—2 éve létesültek művészi irányú rajztanuláson alapuló új iparoktatási intézmények: aMűipari Tanoda, Fővárosi Rajziskola és a Középipartanoda. A közelmúltban létesült az Iparművészeti Múzeum is, amelynek gyűjteményei, tanfolyamai és rajztermei szintén a művészi irányú fejlődést szolgálják. A bútoripar fejlesztése érdekében Szalay azt ajánlja, hogy az Iparművészeti Múzeum esti tanfolyamai terjedjenek ki a jövőben bútorrajz bemutatásra is, ott tanulják meg a bútorasztalosok a tervezést. Ne legyen szüksége az asztalosnak belső berendezést tervező építész közreműködésére, mert ez nemcsak a kivitelt drágítja meg, hanem sokszor a bútorzat is kényelmetlen, túl díszített, anyagszerűtlen lesz. Javasolja, hogy az aranyozok, keretkészítők is látogassák a múzeum esti tanfolyamait, ne jelentsen megoldhatatlan feladatot számukra az önálló keretkészítés. Az agyagés porcelánipar kivitele szintén lemarad a behozatal mögött, bár állami kedvezményben részesül, és az iparban foglalkoztatottak száma az 1880-as népszámlálás óta emelkedést mutat. A Herendi Porcelángyárnak azt tanácsolja, hogy szakítson a cseh porcelánra emlékeztető tárgyak készítésével. A herendi porcelán előállítása túl drága, nem bírja a cseh konkurrenciát, Herend inkább a meisseni példát a „Zwiebel Dessein"-t utánozva, művészi formájú, a holicsi hagyományból választott egyszínű, erőteljes díszű asztali edény készítésével teremtsen magának piacot. Csaknem azonos az üvegipar képe, azzal súlyosbítva, hogy a kínálat még kevésbé elégséges a kereslet kielégítésére. A művészi üvegkészítőket, üvegfúvókat, csiszolókat, köszörűsöket lebeszéli a régi velencei, német és cseh üvegek divatos utánzásáról, mert úgysem vehetik fel a versenyt a német és cseh üvegiparral. A könyvkötőket figyelmezteti az Iparművészeti Múzeumban kiállított régi magyar kötésekre, azokat tanulmányozzák, és onnan merítsenek impulzusokat. Az ötvösség erős hanyatlást mutat, a behozatal itt is jóval a kivitel fölött áll. Az ezüstművesek nem bírják a versenyt az osztrák olcsóbb tömegáruval szemben, műhelyüket nem tudják korszerűen felszerelni. Ebben az iparágban, ahol kínálatra kellene dolgozni, tőkehiány miatt munka nélkül tengődnek. Valamivel biztatóbb képet mutat az aranyművesség és az ékszerészet, de művészi színvonala annak is fejlesztésre szorul.
