Weiner Mihályné szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 7. (Budapest, 1964)

IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM — MUSÉE DES ARTS DÉCORATIFS - Horváth Vera: Az 1885. évi országos általános kiállítás iparművészeti jelentősége

A „főjelentés" minden művészi iparágban közli a behozatali többletet forintban kifejezve. A textiliparban a legelszomorítóbb a helyzet, a 205 millió forint értékű behozatal, az ország összes művelhető földterületének tiszta hozadékát is 30 millió forinttal haladja túl. Bár az utóbbi években, 1881 óta az iparpolitika elsősorban a textilipar fejlesztésére helyez súlyt, ilyen rövid idő alatt az erőfeszítések ellenére sem képes ez az iparág jelentős haladást felmutatni. A közös vámterület ezt az iparágat csaknem megsemmisítette: 1850— 1867-ig a meglevő gyárak többsége tönkrement, csak a kiegyezés után alakultak új gyárak, azokat azonban az 1873-as gazdasági válság rendítette meg. Lassú fejlődés a 70-es évek közepe óta tapasztalható. Állami tanműhelyekben, vándortanfolyamokon megindult a szakoktatás, az állam korszerű gépeket osztott ki, végül az 1881: XLIV. tc. állami kedvezményt hozott a textilipar részére. Az utóbbi években több új gyár alakult, és néhány régi gyár berendezését korszerűsítették. Ebben az iparágban a legsürgetőbbek a teendők, felvirágoztatását Szalay Imre nem is egyedül a társulattól, hanem a főnemesség, a főpapság és az ország vagyonos rétegének együttes támogatásától várja. Felhívja a „jelentés" az Iparművészeti Társulat figyelmét a berakott bútorkészítés elenyészően kevés voltára és minőségi gyengeségére, a kárpitos és gombkötő ipar ki nem elégítő színvonalára és mennyiségére. Javasolja, hogy foglalkozzék a társulat a bronz sokszorosító iparral is, maga válassza ki a sokszorosításra érdemes szobrokat ós maga készíttesse el, ezzel ki fogja szorítani a piacról az ízléstelen és olcsó berlini bronzárut. Helyezzen súlyt a társulat a dúcmetszés meghonosítására, illetve újra felélesztésére, törődjön a nemeskőzetek, így a Vas megyei szerpentin művészi feldolgozásával. A „jelentés", a „kalauz" és a „főjelentés" egybehangzóan megállapítja, hogy az iparművészeti termelés egészében nem kielégítő, a kiállított tárgyak száma is túlságosan kevés. Elsősorban a „jelentés" szögezi le, hogy művészi szempontból sok a kívánnivaló. Az iparművészetben a műlakatosság áll az első helyen: Jungfer és Árkay, de fennáll a túldíszítettség és az anyagszerűtlenség veszélye. Ä régi és nagymúltú kerámia-ipart egyedül Zsolnay képviseli méltóan. A bútorkészítés drága és ízléstelen, a kiállítás főleg remekléseket és nem lakószobákat mutat be, kivételt csak a hajlított bútorok jelentenek. Az ezüstművessóg lehanyatlott, az üveggyártás fejlődése nem elégséges, megjegyzi, hogy Giergl magyar stílusú díszítményeit a közönség rokonszenvvel fogadta. Á Giergl-féle üvegeken és a Honi Iparművész Vállalat bútorain a magyar stílusú díszítmények megjelenését nem tartja Szalay helyes kezdeményezésnek. Szövőipar alig van, textil készítés művészi fokon nincs, egyes finomabb ágai: selyemszövés, gobelinszövés, bonyolultabb mintásszövés, teljesen hiányoznak. A szőnyegszövés a háziipar keretében mozog, művészi igényeknek nem felel meg. Egyes korábban virágzó iparágak művelése szünetel, a bőripar a könyvkötés kivételével jóformán nincs képviselve a kiállításon, a könyvkötés pedig ízléstelen. A bőrpréselést az Iparművészeti Vállalat most kezdi meghonosítani. A holtpontról való elmozdulás, a kibontakozás felé az „iparoktatás" csoportban együttesen kiállított iparművészet alkotásai mutatnak. A műfaragó iskolák: budai képezde, hosszúfalusi iskola bútort készít, a munkácsi, bánffyhunyadi iskola gyermekjátékot, a rimaszombati faragott bútordíszt. A modori és Ungvár-vidéki agyagipari iskolák népi jellegű kerámiát készítenek, míg a fővárosi iparrajz iskola kerámiái Zsolnayt és Fischert utánozzák. Az iskolák kiállítása nem érdemel művészi szempontból maradéktalan dicsé-