Dobrovits Aladár szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 2. (Budapest, 1955)

III. A KELETAZSIAI MŰVÉSZETI MÚZEUM TANULMÁNYAI - Felvinczi Takáts Zoltán: Jegyzetek japán buddhista képekhez

lendő munkát, a segéderők teljesítménye, így azt mondhatjuk, hogy ha nem is állíthatjuk, hogy valamely nagynevű mesterek műveinek tulajdonával dicsekedhetünk, a tulajdonunkban levő japáni buddhistaképek megfelelő fogalmat nyújtanak a Jodobuddhizmus művészetének mivoltáról. A művészek legérdemesebb feladata a látomásszerűség érzékeltetése volt, amihez azonban, mondhatjuk, megkövesült szabályokhoz kellett ragaszkodniuk. De a részletformák „leírása" is megállapított szabályok szerint történt a vonások minimumával. Nevezhető-e ilyen körülmények közt valami a művész egyéni érdemének? — Kétségtelenül az, amit a távolkeleti ember annak tart : az érzés, amivel a művész az ecsetvonást meghúzta és a biztos kéz, ami a gyakorlottság és fegyelmezettség magas fokát követeli meg. Az Amida tiszteletében kulmináló Jodo-buddhizmus a rajzolat felülmúlhatatlan finomságát követelte, ami közölt képeinkben érvényesül is. A Jodo volt a buddhizmus legnépiesebb ága Japánban és egyben az appellált az emberi lélek legfinomabb megrezdüléseire. Azt kívánta művészete megnyilatkozásaitól is. A régi ember a TávolKeleten teremtő erőt várt a művésztől ; azt várta, hogy a kezevonásában a maga való ságában kifejezésre jusson az alkotó szellemének az életmozgása. Hogy ebből azután milyen mértékben lett része a kérdéses műnek, azt KeletÁzsia műértői (ott sincsenek