Dobrovits Aladár szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 2. (Budapest, 1955)
II. AZ IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM KUTATÁSAIBÓL - Schubert Márta: A realizmus néhány kérdése az iparművészetben
mus — kifejlődése az önálló kistermelő proletarizálódását hozza magával, ugyanúgy nem ismerte fel —• vagy ha felismerte, még inkább elkendőzte — ez az ideológia, mint azt, hogy a kapitalizmus bérrabszolgájává lett munkás munkájával és a tőkések tulajdonában levő géppel nem azért nem lehet művészi tárgyat készíteni, mert a munkás nem „akar" vagy a gép nem „alkalmas", hanem azért nem lehet, mért a tőkések profitéhsége és az elnyomorodott tömegek kényszerű igénytelensége elfonnyaszt és kipusztít az életből minden költőiséget és művészetet. A kapitalizmus eleve művészetellenes egyfelől, mert elszakítja egymástól a fizikai és szellemi munkát, másfelől, mert felépítményében egyre inkább valóságtükrözésés megismerésellenes. Ennek a valóságos helyzetnek egyik oldalára húzta rá a burzsoázia a „kézimunka" esztétikáját. Ez az ideológia azok felé szólt, akik — anyagi lehetőségeiknél fogva — bizonyos, elsősorban a múlt eszményítéséből táplálkozó kulturális igényekkel rendelkeztek, a kis- és középpolgárság felé. (A nagyburzsoázia ekkor már rátért a korábbi feudális uralkodó osztály életmódjának és környezetének utánzására.) így — Proudhon reakciós-kispolgári filozófiájának művészeti megfelelőjeként — megszületetett az előbb említett „kézműipar" ideológiája. A gép — úgymond — ellenséges a művészettel, ezért az iparművészetnek a kapitalizmus előtti készítési formákhoz kell visszatérnie, a kézműves-mester kis, egyéni műhelyéhez. Igen nagy szerepe volt ez elmélet létrejöttében annak is, hogy a kapitalizmus — amikor objektíve tönkre teszi a kistermelőket — arra is törekszik — mint Engels írja 9 —, hogy szembeállítsa őket a proletariátussal, ezért érdekeik védelmezőjének tünteti fel magát, sőt, bizonyos szűk keretek közt segíti, építi is a kistulajdonossá válást. így a „kézimunka" ideológiája (ugyanúgy, mint Proudhon filozófiája) a tehetős kis- és középpolgári rétegek körében vált meggyőződéssé, nem függetlenül attól, hogy az így, kistermelékenységű munkával készült tárgyaknak ők voltak maximális vásárlóköre, hiszen a „kézimunka" az egyedi — kistermelékenységű, tehát drága iparművészet „esztétikája" volt. Valóságos esztétikai jellegükben e tárgyak az arisztokrácia és a nagypolgárság antik műtárgyakból álló környezetét majmolva futottak be a neo-stílusok medrébe ; ezek mindegyikét a történeti stílusok hagyományaiból való eklektikus táplálkozás jellemezte. így ez az irányzat még nem fordult el egészen a klasszikus, történeti forma-hagyományoktól, bár ezeket egyre inkább csak a „művesség" és nem az igazi művészeti érték szempontjából volt képes nézni. Éppen ezért művészeti fejlődést, a tartalomszülte művészeti forma új eredményeit az eklekticizmus már nem hozhatta. Igazságtalanok volnánk, ha nem különböztetnénk meg ennek az ideológiának képviselői között a jószándékú, romantikus antikapitalizmus olyan képviselőit, mint pl. William Morris és köre. Az ő részükről ez naiv, szubjektív szembefordulás volt a kapitalizmus művészetellenességével ; olyan naiv, mint amikor a munkásosztály ősei géprombolásokkal tiltakoztak a tőkés rend nyomorúsága ellen. S meg kell említenünk azt is, hogy — akaratlanul — fontos szerepe volt ennek az egész irányzatnak abban, hogy egyfelől Európa-szerte megkezdődött a múlt iparművészetének — illetve sokáig csak stílusformáinak — tanulmányozása, az eklekticizmus táplálására, másfelől Európa-szerte megalakultak az iparművészeti múzeumok. De az már teljesen ennek az elméletnek megfelelő volt, hogy az új iparművészeti mozgalmakba főleg a jó kisiparosokat, kézműves-mestereket igyekeztek bevonni s hovatovább a művészet fogalmát egészen kiszorította a „művesség" és műipar fogalma. 9 Engels: A lakáskérdésről. Marx —Engels : Válogatott művek, 553. old. Szikra, 1949.
