Dobrovits Aladár szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 2. (Budapest, 1955)
II. AZ IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM KUTATÁSAIBÓL - Schubert Márta: A realizmus néhány kérdése az iparművészetben
Hogy ez az ideológia ma is él még — talán nem szorul különösebb bizonyításra. S minél inkább a maximális profit érdekei váltak a kapitalista gazdasági rend alaptörvényévé, s minél inkább „eltűnt a kapitalista termelés látóköréből sokoldalú szükségleteivel maga az ember", 10 annál erőteljesebb hangot kapott az imperializmus jellegzetes iparművészeti (és építészeti) irányzata : a funkció, az anyag és a technika „esztétikumát" hirdető formalizmus. Kétségtelenül van némi humor is abban, hogy a polgári esztétika — amely az általa nem ismert, és nem értett, vagy éppenséggel tudatosan elferdített marxizmust azzal rágalmazza, hogy anyagelvűsége az eszmék lebecsülését, az emberi alkotó szellem „lealacsonyítását" jelenti — ahogyan ez az esztétika akár a kézimunka, akár a technicistafunkcionalista formalizmus által igyekezett kiküszöbölni az iparművészetből minden eszmeiséget, minden tartalmi vonást, minden par excellence művészeti alkotó módszert és jellemvonást és a készítésmódban talált értékelési alapot. A „gépesztétika" ugyanabból a gyökérből táplálkozott, mint — más mezben —• a l'art pour l'art elmélete. S ez az ideológia immár ténylegesen kiküszöbölte az iparművészet gyakorlatából a hagyományos-klasszikus alkotási módszereket ; kiküszöbölt minden olyan vonást, minden olyan tartalmi-formai összefüggést, amely más — emberibb, igazabb és költőibb — szépség törvényére épült, mint az anyag, a technika és a fizikai funkció csupasz érzékelhetőségének antihumanista, magát az embert csak „funkcióiban" látó, szinte csak funkciókat végző gépként figyelemre méltató „esztétikája". A sivár és dísztelen mértani formák közömbös jellegtelenségének, az amorf-anorganikus formák esetlegességének, önkényességének, a spontán, alkotói tudakosságtól nem irányított felületi hatások véletlenszerűségének „esztétikummá" emelésével — a világ valóságos kapcsolatainak mellőzésével, a természettel és társadalommal való minden érzékletes tartalmi-formai összefüggés száműzésével megfosztotta az iparművészeiét a valóságismerés tartalmától és módszerétől, lényegében megfosztotta művészeti minőségétől. S az anyag és a technika „formateremtő" voltának állításánál jobban aligha lehetett megcsúfolni azt a gondolkodó és érző embert, azt az alkotó emberi szellemet, amely az életben tanult igazat s valóságban látott szépet görög vázák arányos teste ívelésében, a Mátyás-trónkárpit monumentális méltóságában, hatalmas kupolák lebegő könnyűségében — textilben, bútorban, kerámiában, ötvösművekben, az iparművészet és népművészet minden ágában, fejlődő, kutató és harcoló embervoltának, emberi akaratának az anyag és az eszköz feletti szuverenitásával tudta kifejezésre juttatni. A funkcionalizmust és technicizmust hirdető burzsoá esztétikával szemben a történelmi materializmus tudja csak megvédeni évezredek hatalmas kincsestárát akkor, amikor nem ismer magasabbrendűt az alkotó emberi szellemnél s nem funkciókat végző falanszterbeli gépként akarja látni az embert, hanem emberi méltósága teljében, szabad, alkotni képes ereje és embersége büszke öntudatában. Nyilvánvaló, hogy a „gépesztétika" lényegi tartalma az életkapitalizmusbeli sivárságának, elgépesítettségének „szép"-ként való hirdetése volt ; s hogy vajmi kevés köze volt valójában a gépi készítéshez, azt bizonyítja, hogy a „kézi technikával" készült iparművészeti tárgyak is a dísztelenség és kopárság e „szépségére" törekedtek. Nem a gépek, hanem az élet volt ennek az irányzatnak szülője ; s azok a nézetek, amelyek nem a valóságot, hanem a „technikát és az anyagot" hirdették formateremtőnek, ma nem kevésbé átlátszóak, mint az előző, amely 10 I. Sztálin : A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban. Társadalmi Szemle, 1952. okt. 936. old.
