Dobrovits Aladár szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 2. (Budapest, 1955)
II. AZ IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM KUTATÁSAIBÓL - Schubert Márta: A realizmus néhány kérdése az iparművészetben
a szépről való nézeteit fejezi ki az iparművészeti alkotás, akkor e szépről való — szubjektív —• nézeteket a társadalom egésze fejlődésének szempontjából, az objektív társadalmi fejlődés mérlegén kell mérnünk. * * * Sokat vitatott ma még az a kérdés, hogy hogyan vonható meg a használati tárgy és az iparművészeti alkotás közti határvonal. Úgy gondoljuk, ilyen határvonal nincs, nem is lehet, mert az iparművészeti tárgy specifikuma éppen az, hogy — mint mondottuk — nem ,,csak" eszmei funkciója van, mint a képnek vagy szobornak, hanem gyakorlati funkciója is. 8 De ha az iparművészetet teljes értékű művészetnek tartjuk — s annak tartjuk —, akkor alkotásaihoz nemcsak az anyagi készítésmód és az anyagi funkció elemzésével kell közelednünk, s nem is csak azoknak a történeti körülményeknek leíró jellemzésével, amelyek közt az adott tárgy megszületett. Ha művészetnek tekintjük, akkor elsősorban a művészeti elemzés módszerével kell közelednünk hozzá : formája mögött a tartalmat kell feltárnunk, szépségét az igaz mértékével kell mérnünk, tartalmi-formai milyenségét az adott valósághoz való viszonyában, létrejöttének történeti feltételeivel szerves egységben kell kutatnunk. Csak a művészeti szempontú kutatás előtt tárul fel konkrétan egy-egy műalkotás vagy egy-egy kor iparművészeti alkotásainak jellegzetes művészeti módszere, az a történetileg konkrét és műfajilag sajátos alkotó folyamat, amely az iparművészeti alkotás kapcsán az érzékeléstől a fogalomig és általánosításig viszi a szemlélőt. Ügy azonban ezt a művészeti lényeget nem lehet feltárni, hogy hangoztatjuk az iparművészet művészet-voltát, felépítmény-voltát, eszmeiségét (részben mint bókot, részben mint követelményt), de vele kapcsolatos kutatási-elemzési módszerünk az anyagi kultúrára, a felépítmény iránt közömbös technológiai folyamatokra jellegzetes, ezek megismerésére alkalmas. Az iparművészeti alkotásban — mint minden művészeti alkotásban — a tartalom ölt konkrét és sajátos művészi formát, a tartalom a művészeti jelleg meghatározója, és nem azok a mozzanatok, amelyek — technika, anyag, funkció — művészi célkitűzés nélkül és eszmei mondanivaló nélkül szolgálják (anyagilag) a társadalmat. S az iparművészeti tárgy esztétikuma nem az adott tárgy anyagigyakorlati mivoltában van, hanem a művészi tárgy érzékletes egységében a környező világgal, a valóságnak az adott társadalom által lényegesnek felismert aspektusával. Mindazok a művészi vonások, amelyek egy-egy kor iparművészeti alkotásait jellemzik, ennek az egységnek sajátos kifejezői. Amikor azt mondjuk „szép csésze", „szép szövet", „szép bútor" (ugyanúgy, mint „szép kép, szép szobor"), akkor ezzel az igenlő megkülönböztetéssel azt fejezzük ki, hogy az adott tárgy nemcsak egyszerűen szövet, bútor, csésze, nemcsak öltözetre, ivásra, ülésre alkalmas anyagi objektum, hanem más, több. Ennek a többnek és minőségileg másnak általunk észlelt és érzékelt jelenlétét fejezzük ki a „szép" értéki ítéletével, hozzákapcsolva ezzel a tárgy esztétikumát a valóságnak azokhoz a vonásaihoz, amelyek tudatunkban a „szép" fogalma tartalmát képezik, s amelyekre — az esztétikai élmény és aktivitás által — a művészi tárgy alkotója a tárgy által érzelmi-gondolati tevékenységünket irányítja. Az iparművészeti tárgy érzékletes szépsége így továbbmutat a tárgy dologi mivoltán : szépsége által a valóság felé mutat. Végül arra kell kitérnünk, hogy az iparművészeti alkotás művészi kifejező 8 A gyakorlati rendeltetés alól is van kivétel : így különösen a gobelin, a porcelánplasztika stb.
