Dobrovits Aladár szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 2. (Budapest, 1955)
II. AZ IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM KUTATÁSAIBÓL - Schubert Márta: A realizmus néhány kérdése az iparművészetben
eszközei is közösek a képzőművészetével ; részben rajzi-festői, részben plasztikai kifejező eszközök. A kompozíció, az arányok, a szín, a rajz, a plaszticitás : nélkülözhetetlen elemei az iparművészeti alkotás tartalomszülte formájának. S mivel a realizmus álláspontjáról a művészi formában objektív valóságmegismerési tartalom van jelen, az iparművészeti alkotó folyamat éppúgy nem nélkülözheti e művészi kifejezőeszközök tanulmányozását a valóságban, mint ahogy nem nélkülözheti velük kapcsolatban az emberiség közös tapasztalatát : a klasszikus hagyományokat. S nemcsak az alkotói módszerben, nemcsak a művészeti kifejező eszközökben mutat az iparművészeti alkotó folyamat azonos vonásokat a képzőművészettel, hanem egy-egy kor alkotásainak benső formatörvényeiben is ; az iparművészeti tárgy arányainak, kompozíciójának is bizonyos értelemben „modellje" az ember, a tárgyak alakjában, arányaikban, díszítésükben, részeiknek az egészhez való viszonyában a művészi forma elemeinek elrendezésében, egymáshoz való kapcsolatában, az a rend és rendszer jut kifejezésre, amelyet az adott társadalom, osztály, társadalmi csoport a valóságos és művészeti szép lényeges vonásaként megismert s amely mint a művész által szuverén módon teremtett ideális rend a művészi forma önállónak tűnő benső formatörvényévé lett. Ezért az iparművészeti alkotás értékmérője is a valósághoz való viszonya, értékmérője, hogy kiknek a valóságról és a szépről való nézeteiből táplálkozik. A haladó tartalom és a magas színvonalú művészi forma egysége a műalkotás ismérve az iparművészetben is ; s meg kell említenünk, hogy minél gazdagabb kifejezési skálával, minél többrétű és mégis egybehangzó kifejezési eszközökkel fejezi ki mondanivalóját a művész, annál gazdagabb, teljesebb képét adja a mû a valóságnak. Igaz — annál inkább próbára teszi a megvalósítás folyamata a művész felkészültségét ; de ez a próba egyike azoknak a próbáknak végtelen sorában, amelyek a művek teljességét a valóság teljességéhez, a művek szépségét az igazhoz mérték az emberiség története során, — amelyek a realista művészet fejlődésének voltak belső serkentői és objektív ösztönzői. II. Az adott kornak a szépről való nézetei nem azonosak művészeti nézeteivel. A szépre vonatkozó nézetek a természet és a társadalom valóságából táplálkozva, a valóságos jelenségekből válogatva, ezekkel kapcsolatban állást foglalva formálódnak; például a szép természetre, a szép emberre stb. vonatkoznak. Ezzel természetesen elválaszthatatlanul szoroskapcsolatban születnek megazadott társadalom tudatában a művészeti — ember-alkotta — szépre vonatkozó nézetek, amelyek fontos részei a társadalom művészeti nézeteinek. De mivel utóbbiak a művészetre mint a társadalmi tevékenység egyik, viszonylagos önállóságú területére, mint a társadalmi tudat meghatározott specifikumokkal rendelkező formájára vonatkoznak, tartalmazzák nemcsak azt, hogy az adott társadalom miben látja a művészeti szépet (Kant például az érdek nélkül tetszőben), hanem azt is, hogy miben látja általában a művészet, specifikusan egy-egy alkotási ág társadalmi feladatát, tartalmazza, hogy az adott társadalom milyen alkotói gyakorlatot és módszert fogad el, milyennel fordul szembe, tartalmazza, hogy — mindezek alapján — milyen értékelés jellemzi nemcsak az adott kor, hanem előző korok művészeti eredményei, alkotásai, módszerei irányában. A művészeti nézetek táplálkoznak az adott művészeti gyakorlatból, s közvetlenül visszahatnak rá; a művészet gyakorlatába felszívódva, a művészeten keresztül válnak az emberek tudatának formálóivá,
