Dobrovits Aladár szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 2. (Budapest, 1955)
II. AZ IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM KUTATÁSAIBÓL - Schubert Márta: A realizmus néhány kérdése az iparművészetben
sége s fel kell tárni azt, hogy ez a lét által meghatározott, de a léttel nem azonos társadalmi tudat hogyan hat vissza, hogyan fejt ki aktivitást a társadalom valóságos életfolyamatával kapcsolatban. Mennél inkább tartalmaz — az adott történeti feltételek között — a lét tudati tükröződése igazat, mennél több a szubjektív társadalmi tudatban az objektíve igaz tartalom, annál inkább az objektív fejlődés, haladás irányába hat vissza, társadalmi aktivitása annál inkább a társadalom haladó erőit segíti : azokat az erőket, amelyeknek az élet megváltoztatása érdekében szükségük van az élet megismerésére, amelynek érdeke — és nem félnivalója —• az élet, a fejlődés igazsága. A realizmus fogalma a marxista esztétikában ezért elválaszthatatlan az igaz fogalmától, a realizmus fogalma ezért elválaszthatatlan a tudalnak nemcsak valóságtükröző, hanem valóságmegismerő képességétől és aktivitásától. S arra, hogy a társadalmi tudat képes objektíve igazat, ezzel a fejlődés érdekeit szolgálót feltárni, megismerni, épül a marxista esztétikában — többek között —• a pártosság kérdésének és a haladó hagyományok kérdésének később tárgyalandó megoldása. De már itt le kell szögeznünk, hogy éppen a tükrözés és megismerés funkciójánál fogva a marxizmus—leninizmus igen nagy jelentőséget tulajdonít a társadalmi tudat különböző formáinak a fejlődésért folyó harcban, igen nagy jelentőséget tulajdonít azoknak az ideológiai formáknak, amelyekben a fejlődésért való harc folyik. A művészetet, mint a társadalmi tudat formáját, a valóság tükrözésének és megismerésének képessége jellemzi. Ugyanakkor különleges társadalmi tudatformává teszi az, hogy valóságtükrözése és megismerése a művészi formában fejeződik ki, a valóságról való mondanivalója a művészi alkotófolyamat eredményeként megszülető konkrét forma közvetítésével hat az emberek, a társadalom tudatára. S ha egyfelől a különböző művészeti ágak a társadalom valóságra vonatkozó nézeteit és eszméit sajátos eszközökkel, specifikus formában fejezik ki, úgy másfelől a művészi forma minden esetben elválaszthatatlan a benne érzékletesen kifejeződő tartalomtól, a művészi forma a valóságról való társadalmi eszmék és nézetek különleges kifejezője. Míg a képzőművészet a világ jelenségeinek szemléltetése, ábrázolása, megjelenítése által ad kifejezést, érzékelhető formát eszmei mondanivalójának, addig az iparművészet (hasonlóan a vele sokban azonos problematikájú építőművészethez) legtöbbször nem közvetlenül ábrázoló tárgyat alkot. (Az ábrázolásnak az iparművészetben való szerepéről alább szólunk.) Másfelől a képnek, szobornak legtöbbször csak eszmei funkciója van — a ,,csak" itt specifikum-megjelölő és nem lebecsülő — az iparművészeti alkotásnak, bútornak, textilnek, kerámiának, ötvösműnek gyakorlati funkciója is. De legfőbb sajátossága az iparművészetnek — min/ művészetnek — az, hogy azokat a valóságra vonatkozó lényeges eszméket és nézeteket, mindenekelőtt a szépre vonatkozókat, amelyeket a képzőművészet a természet és társadalom egyeseinek konkrét művészi megformálásán át lesz érzékletessé, az iparművészel ugyancsak érzékletessé teszi az emberi környezet emberi munka-alkotta, gyakorlati funkciókat is szolgáló tárgyain. így mind a képzőművészetben, mind az iparművészetben az esztétikai élmény lényege abban rejlik, hogy a szemlélő a forma közvetlen érzékelésétől önálló érzelmi-gondolati tevékenységgel eljut a műben kifejezett, a művészi formában testet öltött lényeges alapeszméhez. S ha az esztétikai élmény folyamatának kiváltása csak a konkrét mű által, a konkrét érzékelhető egyes által lehetséges, úgy ez azt jelenti, hogy a művészi formának olyannak kell lennie, hogy egész mivoltában arra a mondanivalóra, a művön keresztül a valóságnak azoknak a lényeges vonásaira és oldalaira irányítsa a szemlélő tudati tevékenységét, amely vonások észle-