Dobrovits Aladár szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 1. (Budapest, 1954)
Dobrorits Aladár: Haladó hagyományaink és a szocialista-realista iparművészet
dalomban és a magyar művészetben, főként az iparművészetben, a haladást képviselő írók, művészek stiláris kifejező eszközévé, a francia rokokó kerámia nem egy motívuma a XVIII. sz. vége, a XIX. sz, eleje magyar kerámiaművészetében a haladás oldalán álló, feltörekvő társadalmi osztályok mondanivalóját fejezi ki és népművészetünkbe is bejut. Ugyanez a folyamat persze fordítva is lehetséges. Éppen ezért e tekintetben egyegy műtárgynak, vagy egy-egy stiláris elemnek önmagában való szemlélete a legritkább esetben célravezető, hanem azt csakis történeti összefüggéseibe beállítva, az adott helyi körülmények és társadalmi viszonyok összefüggésében ítélhetjük meg, a társadalom egésze fejlődésének az illető korszak művészete egésze fejlődésének összefüggéseiben. Ugyanígy kell megítélnünk a népművészettel való összefüggés kérdéseit. Arra a fentebbiekben rámutattunk, hogy hanyatló társadalmi osztályok hanyatló művészetéből származó forma- és díszítő elemek a népművészetbe átkerülve új tartalommal telítődhetnek, a népművészetből származó elemeket azonban a hanyatló uralkodó osztály felhasználhatja haladásellenes szemlélete kifejezésére is. Éppen a két világháború közötti korszak magyar iparművészete szolgáltatott erre példát, és találunk rá példát az irodalomban is. Mindez azonban csakis az adott korszak művészetének részletes analízise alapján dönthető el. Annál kényesebb és figyelemreméltóbb kérdés ez, mert szorosan öszszefügg az esztétikai értékelés kérdéseivel. Vulgarizáló általánosításnak vélnők azt a véleményt, mely az esztétikai értékelés alapjainak kizárólag a haladót — tartalomban vagy a formában — ismerné csak el, illetőleg esztétikailag értékesnek kizárólag csak azt ismerné el, amit egyúttal haladónak vél felismerni. 3 Mindenekelőtt ez a felfogás figyelmen kívül hagyná, hogy a tartalom és az ezt kifejezésre juttató forma egysége — vagy ellentéte -— kell, hogy az értékelés kiindulópontja legyen. Ez a felfogás figyelmen kívül hagyná azt a tényt is, hogy éppen a műalkotásban rejlő esztétikai adottságokat nem egyszer használták fel az uralkodó osztályok haladásellenes, a társadalmi valóságot elkendőzni igyekvő mondanivalójuk kifejezésére. Nem egyszer viszont a haladó tartalom esztétikailag kifogásolható vagy alacsonyabb értékű formai megoldásban jelentkezik. Ez a felfogás azt sem venné figyelembe, hogy a társadalomban ható ellentétes erők küzdelme nem egyszer egy műalkotáson belül is érvényre jut. Ez a felfogás ellentétben állónak látszana a dialektika alaptörvényeivel, mert nem venne tudomást a lassú mennyiségi változások hirtelen minőségi változásba való átcsapásáról, és nem venne tudomást az elhaló régi és a születő új küzdelméről. Ha a születő új, a haladó irány feltétlenül és mindenkor esztétikailag is értékesebb volna, mint az uralkodó és már haladásellenessé vált művészet, akkor nem kerülne közöttük harcra a sor, és nem volna szükség a műtörténész kutató, értékelő munkájára, hogy egy-egy kor művészetében fáradságos összehasonlító munkával derítse ki azokat az áramlatokat, melyek az új, születő társadalom mondanivalójának kifejezői, melyek az új, születő, magasabbrendű művészet csírái. A haladó tartalom és az azt kifejezésre juttató, neki megfelelő forma egysége, illetve 3 E felfogás felé hajlik TrencsényiWaldapfel Imre is „Az irodalmi nyelv és forma kérdései Sztálin nyelvtudományi munkáinak megvilágításában" c. tanulmányában. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának közleményei, 3. köt., 1—2. sz. 1952. 1. és kk. old.
