Hausner Gábor - Kincses Katalin Mária - Veszprémy László szerk.: A Hadtörténeti Múzeum Értesítője. Acta Musei Militaris in Hungaria. 4. „Kard és koszorú”. Ezer év magyar uralmi és katonai jelképei. (Budapest, 2001)
KATONAI JELKÉPEK - CSIKÁNY TAMÁS: A "vörös sipka", mint a kollektív helytállás jelképe
A reguláris hadseregek esetében legtöbbször a harcászat is a közösség összetartó erejére épült. Az ókori falanx, a svájciak koraújkori négyszöge, a spanyol terció vagy Nagy Frigyes hadseregének szépen kiigazított sorai mind az egymásrautaltságra alapoztak, ha kellett a vakfegyelem eszközeivel, a drill alkalmazásával. Ehhez kellett az egységes fegyverzet, felszerelés, egyenruha, ami szintén fontos tényezője volt az egyöntetűségnek. Ugyanezt erősítették azok a jelképek is, melyek hamar kialakultak a hadseregek történetében. A különböző jelvények, majd zászlók a közösségek összetartozásának legfontosabb kellékei lettek, melyek magasan lobogva hirdették a kötelékek harci szellemét, erényeit. A zászló mellett kialakultak más, hétköznapibb megkülönböztető jelzések is, egy felirat a zászlón vagy egy kis eltérés a ruházaton, a viseleten vagy hajzaton, bajuszon, ezredtulajdonos, esetleg ország, tartomány, város nevének viselése. Ugyanezzel magyarázható az egyenruha színeinek alakulatonkénti eltérése, mely a XIX. század végéig jellemző volt. E kellékek megőrizték jelentőségüket akkor is, amikor a hadseregek tagjai közvetlenül is érdekeltté váltak a háború sikeres megvívásában. A függetlenségi, forradalmi háborúk, szabadságharcok önkéntesei, de besorozottai is társadalmi helyzetük megőrzéséért harcoltak, ami meghatározó ösztönző erő, a háború viszontagságait azonban mégis elsősorban a közösség erejére támaszkodva lehetett sikeresen túlélni. Ezért őrizhette meg a zászló is a fontosságát, és ezért alakulhattak ki újabb jelképek is. Erre számos példát szolgáltat a francia forradalmi és a napóleoni hadsereg. így volt ez az 1848-ban életre hívott magyar hadseregben is. A honvédsereg sajátos arculata már akkor kezdett kialakulni, amikor annak szervezése elkezdődött. A számtalan gond megoldása során szándékosan vagy véletlenszerűen gyakran eltértek az ismert osztrák példától. Az 1848-as áprilisi törvények szellemében a Magyarországon állomásozó császári-királyi (cs. kir.) csapatok a magyar kormány fennhatósága alá kerültek. Ez elindított egy folyamatot, ami magában hordozta annak veszélyét, hogy a birodalom hadserege több részre szakadhat. A katonai vezetők ehhez nyilván nem akartak segítséget nyújtani, illetve jórészt nem is értettek egyet a magyar törekvésekkel. Emiatt a magyar kormány csak korlátozott eredményességgel alkalmazhatta ezeket az idegennek minősített csapatokat. Katonai erőre pedig a vártnál hamarabb szükség volt. Az országot egyelőre nem a cs. kir. hadsereg részéről fenyegette veszély, hanem a határokon belül, az ország nemzetiségi területein vált szükségessé fegyveres erő alkalmazása. Különösen a Délvidéken, az önálló nemzetként való elismerésükért felkelő szerbek ellen kellett minél gyorsabban erővel fellépni. A magyar kormánynak már április végén a hadseregszervezésen kellett törnie a fejét, ami rendkívüli feladat volt, hisz a bécsi udvar önálló magyar csapatok felállításához természetszerűleg nem járult hozzá. Ezért alkalmaztak olyan módszereket, melyek a nemzetőrségről szóló törvényt felhasználva egy „bujtatott" haderő-alakításhoz vezettek. A helyi rendfenntartásra szervezett nemzetőrség különböző miniszteriális rendeletek révén lassan átalakult hadsereggé, ami egyre hatékonyabban tudta védeni az ország érdekeit. A honvédseregnek nevezett önálló magyar hadsereg több tekintetben a cs. kir. hadsereget mintázta, mégis több vonatkozásban, így külsőségeiben és szokásaiban is eltért attól. Jellemző volt rá némely, a forradalmi haderőknél kimutatható sajátosság, mint például az „alulról jövő" kezdeményezések támogatása, érvényesülése. Ezek közül a legismertebb, leghatásosabb a vörös tábori sapka kitüntetésként való használata, mely a
