Tanulmányok Budapest múltjából 33. 2006- 2007 (2007)

Forrás - Gyulai Éva: Suaevorum bellica virtus - emblémák Buda visszafoglalásáról

VII. embléma Az utolsó, VII. embléma [POSSUNT DEDUCERE L UNA M) a harcmezőről, a földről ismét az égre emeli az olvasó tekintetét, lemmájában az egyik legismertebb Vergilius-reminiszcenciával. Az embléma kettős szimbolikára épül, egyrészt a Artemis-Phoebének, vagyis a Holdsarlónak a török hatalommal való ismert azonosítására, másrészt a 17. századi csillagászati-filozófiai irodalomnak az antikvitásban gyökerező nagy kérdésére: van-e élet a Holdon. Az embléma szerint van, de a lakott Holdat nem Vergilius varázsigéi hozhatják le az égről, hiszen a török Félholdat, illetve erődítményeit csak Mars hadisten cikázó villámai, azaz a Buda alatt felállított mozsárágyúk lövegei ronthatják le (egyébként egy másik égitest éppen a háború istenének nevét viseli). A sajátos, összetett jelképiség az embléma picturáján is feltűnik, hiszen az érmekről jól ismert, a szemlélőhöz közel ábrázolt mozsárágyúkból kilőtt, s a torkolattüzzel, valamint a golyók röppályájával jellemzett kartácstüz itt nem a várat ostromolja, hanem a Holdsarlót, amelyről épületdarabok hullanak alá. A korábbi emblémában feltűnt sajátos költői képalkotás itt is megjelenik, hiszen az asztronómiából vett utalásokkal egyedi emblémát alkotott a költő, bár a Pseudo-Plutarchostól Keplerig felsorakoztatott tudós szerzőkkel ellentétben, ő maga nem hiszi, hogy a Holdat emberek laknák. Érmek és emblémák Az emblémáskönyv célja egyértelműen a politikai propaganda, annak tudatosítása a német és az európai közvéleményben, hogy a török kiűzése és Buda visszafoglalása a császárnak és hadvezéreinek, illetve hadseregének volt köszönhető, kiemelve a bajor választót és a sváb sereget. A mü propagandisztikus jellegét címe mellett, melyben a törökök felett aratott dicsőséges magyarországi győzelem kivívását a német hadseregnek tulajdonítja a szerző (gloriosae victoríae Hungaricae a Germanorum fortissimo exercitu... de Turcis reportatae), erősíti kétnyelvűsége is. A latinul nem tudókhoz is eljuthat a jelképekbe, emblematikai enigmákba burkolt üzenet: a császárság dicsősége, illetve, hogy a magyarok és Magyarország szerepe meglehetősen másodrendű a császári Sas vagy Nap és a sápadt Félhold mindent - de legalábbis Európa keleti felének politikai hegemóniáját - eldöntő küzdelmében. Az ország az 1657-ben királlyá koronázott császár korlátozott jogokkal rendelkező hitvese, aki ékességét, királyi díszét és koronáját, a budai várat sem mondhatja magáénak, hiszen azt a Habsburg-hitves fegyverjogon szerezte meg, s az ország integritását jelképező Budát egyik hadvezére - a Császárság tekintélyes fejedelme, az étekfogómesteri-főasztalnoki méltóságot viselő bajor választó - tálcán kínálja fel neki. Bár a mü emblémákra tagolódik, a képekkel illusztrált versek egységes müvet alkotnak, amelyen végigvonul a német-magyar viszonynak, illetve a Birodalom és Magyarország kapcsolatának értékelése. A két államalakulat, sőt a magyar és a sváb-bajor nép sorsa már a Lech mezején összekapcsolódott, hiszen az ott zsákmányolt magyar fegyvereken feltűnt országcímer - az augsburgi takácsok céhjelvénye révén - Augsburg heraldikájába is bekerült (igaz, a hagyomány szerint négyeit mezövei), s az Árpádok sávozata a Budát ostromló németek pajzsán tér vissza. A svábok egyébként a Sváb Hercegség címerében is feltűnő oroszlánokként az első sorban küzdenek Buda leomlott falainál. A heraldikai allúziók általában is jellemzik a művet, ahogyan az emblematika és címertan mint társtudomány és művészet is sokat merít egymás motívumkincséből. A török Félhold és a