Tanulmányok Budapest múltjából 33. 2006- 2007 (2007)

Tanulmányok - Hanny Erzsébet: Attila hun nagykirály egy kései, valenciai „leszármazottjának" részvétele Buda visszafoglalásában (1686)

folyó hadjáratok pénzügyi alapjának egy részét. Menlevelet adott Antonionak és Berenguernek, melyben biztosította birtokaikat és büntetlenségüket minden elkövetett vétség alól, kivéve a felségárulást, az eretnekséget, az útonállási és a szodómiát. A menlevél mellett biztosította számukra az elévülést, illetve a felelősségre vonás elhalasztását az itáliai hadjárat végéig. 1446-ban bekövetkezett halála után örököse Ramón Vilaragut Pardo de la Casta, akit fia, Pedro Ramón Vilaragut Carroz követhetett volna, de ő még apja életében meghalt. Ennél fogva a következő örökös az unoka, Alonso Vilaragut lett. Neki is a fia, Juan Vilaragut Sanchís Dalmau lépett az örökébe, de mivel az ő házasságából fiúgyermek nem született, vele megszűnt a férfi ágon való örökösödés. Egyetlen lánya, Francisca Vilaragut, illetve Jorge Sans de Cardona-val kötött házasságából született fia, Juan Vilaragut i Sans de Cardona örökölhette a birtokokat a „lo antich" által meghatározott rend szerint. Az örökség megszerzése azonban nem volt könnyű. Hosszú pereskedés eredményeképpen 1609-ben vehette csak át a nevet, a címet, a birtokokat és a címert is. Édesapja Llanera birtokosa volt, így Juan Vilaragut anyai részről Olocau és Marines, Gátova és Torres bárója, atyja örökében pedig Llaneras, Cayrent és Carbonell hűbérura lett. II. Fülöp idején nevezték ki a Valenciai Királyság nyugati területei lovasságának parancsnokává, és III. Fülöp (1598 - 1621 ) 1600-ban a királyi udvar belső emberévé tette. Lerma herceg bizalmát és támogatását is élvezte, olyannyira, hogy kíséretében magával vitte Vinarozba, ahol Margarita de Austriát fogadták. 1604-ben Valencia városába nevezték ki helytartónak. Két évvel később pályafutásának csúcsára jutott, amikor Lerma herceg közbenjárásával mallorcai alkirály lett, mely az azzal szomszédos szigeteken való fennhatóságot is jelentette.

44 Az olocaui birtokot nehéz időben szerezte meg Don Juan. A moriszkók

45 elűzése miatt megcsappant a népesség, legalább 215 család - mind kitűnő földműves és kertész - vándorolt el Olocauból, Marinesből és Gátova területéről. E családok helyébe Mallorcáról telepített át parasztokat, amint erről egy 1610-ben Palma de Mallorcában kelt szerződés tanúskodik,

46 de ezek a családok számban kisebbek, a helyi mezőgazdasági technikákban járatlanabbak voltak. Nehezítette a földbirtok fenntartását, hasznosítását az elnéptelenedésen kívül a Valencia tartományban is elharapózott nemesi és köznépi banditizmus, melynek szinte lehetetlen volt gátat vetni, s mely akkor - a folyamatos elszegényedés, pénzügyi zűrzavar mellett - egész Spanyolországot sújtotta, akadályozva ezzel a mezőgazdaságot és kereskedelmet egyaránt.

47 1601-ben megkereste az akkori helytartó, Villamizar márki, hogy segítsen pacifikálni a királyság déli területeit. III. Fülöphöz való hűségéért kapta jutalmul az alkirályságot. Jüant 1610-ben Mallorcán érte a halál. Még 1606-ban kelt végakaratában a korábbi hitbizományhoz hozzá csatolta atyai örökségének Costera körüli területeit. Hat gyermeke közül az elsőszülött fiú, Alonso Vilaragut i Sans Pardo de la Casta vette át a bárói címet, a birtokot és a vele járó kötelezettségeket.

48 44 ESQUERDO 2001. 288. 45 A moriszkók (morisco) az Ibériai-félsziget keresztény visszahódítása után a muzulmán hitet elhagyó mór új keresztények és leszármazottaik voltak. 1492-től fogva folyamatos bizalmatlanság és üldözés volt osztályrészük, ezért a déli területekről (Granada) nagyrészt Valenciába, Murciába menekültek. Ezekben a tartományokban sok spanyol földbirtokos szívesen látta őket a földek bérlőjeként. III. Fülöp 1609-es rendelete végképp kiűzi a moriszkó lakosságot Spanyolországból. A zsidók és moriszkók előzésével Spanyolország elveszítette azt a földműves, kereskedő és kézműves réteget, amely képes lett volna megszervezni a gyarmatokról beáramló nemesfém tőkeként való működtetéséi. 46 L. GÓMEZ 2002. 47 KAMEN 1991. IX. fejezet. 48 L. GÓMEZ 2005. 35-68.