Tanulmányok Budapest Múltjából 31. (2003)

VÁROSTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK - Gyáni Gábor: Budapest "tapasztalat története" 333-361

BUDAPEST „TAPASZTALAT TÖRTÉNETE" Az utca, és kivált az eltömegesedő Körút és Sugárút azonban kétségkívül megritkítja, s egyúttal elszegényíti a nyilvánosság keretei közt létrejövő informális társas érintkezést. A „veszélyesen" vegyes összetételű utcai „társadalom" strukturált világáról sokan és sokféleképpen beszéltek ekkoriban, Kóbor Tamás sem mulasztotta el, hogy 1901-ben megjelent Budapest című regényében ne ábrázolja e közkeletű jelenséget. „Ha kisüt a nap, százával hemzsegnek az utcán. Ki tudná őket mind elsorolni? Ott látod a hajdan kartonruhás dohánygyári leányt, aki beleunt a munkába, és szeretne kalapot viselni. A blúza rikító, vadonatúj kasmír, a szoknyája olcsó ternó, melynek kapcsain keresztül látni a durva, piszkos alsószoknyát, a cipője ócska, s nagy keze durva cérnakesztyűbe van bújtatva. [...] Ott van teljes szegénységében a gouvernante, erősen befűzve, titokzatos mosollyal az ajkán és olyképpen lesütött szemmel, hogy mindent meglát és mindenkihez beszél. A házikisasszony, akit hazulról elüldöz a szegénység, a foglalkozásos szerető, éktelenül drága, részletfizetéses ruházatban, mely messziről kiáltja, hogy aki viseli, megvásárolható. A hagyományos vidéki úrinő, aki elvesztette pénztárcáját, s noha estére várja az urát, mégis rászorul addig valamelyik úr szívességére. [...] És beletarkul a sokaságba a keresett hanyagsággal, lehetetlen színösszetételekben kiöltözködött színinövendékek serege, akik kettesével, hármasával, szerepet vagy kottát szorongatva tüntető kacagással kényszerítik magukra a figyelmet, mert azt hiszik, hogy nagy dolog színinövendéknek lenni."

35 Az író szemei előtt ily módon felvonuló tarka (belvárosi) utcai népről persze csak annyi tudható meg, amennyi a puszta látvány alapján kiderül róla. Az utca terét kitöltő, azt elárasztó nagyvárosi nyilvánosság kizárólag a vizuális kommunikáció számára férhető hozzá, mivel beszédre, verbális érintkezésre nem adódik többé mód. De mennyire megbízható vajon a kizárólagosan vizuálisan megalapozott (társadalmi) tudás akkor, amikor a modern nagyvárosban a társadalmi heterogeneitás a legfőbb szabály. Ráadásul a nagyvárosban éppen a látszatok tudatos - olykor manipulatív - használatán múlik az egyéni érvényesülés végső sikere. Nem kétséges, a vizuális informálódás önmagában elégtelen; mivel azonban másfajta kognitív eszköz rendszerint nem áll a nagyvárosi ember rendelkezésére, idővel kellő jártasságra tesz szert abban a tekintetben, hogy vizuálisan tájékozódva is képes legyen a társadalmi tér pontos jelentésének a helyes értelmezésére. Az idegenek tömegeit rendszerezve közvetlenül is segíti őt a nagyvárosi népesség „szabályszerű" térbeli eloszlásának, a szegregációnak a ténye. Ha pontosan tudja, hogy ki rendszerint hol lakik és adott helyen rendszerint ki lakik, könnyen és viszonylag megbízhatóan meg tudja fejteni a jelek pusztán csak látható rendszerét. Akkor támadnak komolyabb nehézségei, amikor a lokalizált voltukban helyesen megragadott elemek összekuszálódnak ebben a csak vizuálisan hozzáférhető nyilvános térben. Ez olykor még a Kóbor által úgyszólván szociografikus hűséggel leírt Koronaherceg (ma Petőfi Sándor) utcában, a belváros korabeli fő bevásárló negyedében is előfordulhatott, de igazán gyakran azokon a köztereken került rá sor, mint amilyen a városi közpark is. A belvárosi utcák elsőrendűen a vásárlás, a fogyasztás lehetőségével vonzották magukhoz főként a nőket, valamint a tehetősebb családokat. „A Váci utcában KÓBOR 1993. 15-16. p. 351