Tanulmányok Budapest Múltjából 31. (2003)

VÁROSTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK - Gyáni Gábor: Budapest "tapasztalat története" 333-361

BUDAPEST „TAPASZTALAT TÖRTÉNETE' fogalmazott, melyben azt követelték a fővárosi képviselőtestülettől: töröljék már el végre a Lánchídon 1849 óta kötelezően előírt hídvámot. „Miután a testvérvárosok immár ténylegesen egyesítettek és a hídvám az 'egy és ugyanazon város' közepette egy ép oly képtelen, mint igaztalan és közkárú, s így a főváros méltóságával, sőt becsületével épen meg nem egyezhető intézmény".

9 A dolog lényegét illetően a hatóság egyetértett a lakosokkal, mert elismerte: „Mindenki tudja és érzi azt, hogy a fővárosnak a Duna által elválasztott két részét összekötő lánchíd a fennálló hídvám miatt oly terrénumot képez, a mely a főváros egységét megszakítja..."

10 Ennek ellenére a hatóság nem pártolta a hídvám javasolt megszüntetését, mivel azt - szerintük - a budapestiek közül rendszeresen csak egy meghatározott kisebbség használja; méltánytalan lenne tehát, vélték, ha az ő kedvükért mindenkit megadóztatnának a hídvám (ami ráadásul állami és nem városi jövedelemforrás) megváltásával. A hivatal szerint a hidat főként azért használják, mert „az emberek a hídon vagy élvezeti vagy üzleti célból járnak". Márpedig „a kik a keresett élvezetért a hídvámot kénytelenek fizetni, e terhet könnyen és igazságosan elviselhetik, a kik pedig üzlet miatt használják a hidat tagadhatatlan, miszerint azok azt haszonért teszik és a hídvámban viselt teherért üzleti költségeikkel egyaránt megtérítést nyernek..."

11 Sőt, „a hídvám jövedelmet mintegy 30%-ig idegenek nyújtják". Ebben - ismerjük el - volt is némi igazság, mint ahogy abban is egyetérthetünk a hivatallal, hogy a pestiek Budára valóban többnyire csak kirándulás céljából rándultak át hébe-hóba. A naplóíró Táncsics Eszter és férje, Csorba Géza „üzleti" céllal például soha sem használta a hidat, legföljebb akkor, ha „szórakozni" vágytak (ismerős, netán rokon családok meglátogatása végett), esetleg azért, hogy a budai hegyekben tegyenek kirándulást. „A Fürdő [ma József Attila] utcán kimentünk a hídhoz s azon át Budára; ott ismét vasútra ültünk, azaz, hogy szegény Géza csak állt... Laszlovszkynál [a mai Zugligeti úton álló major, amely akkortájt a kirándulók első állomása volt - Gy.G.] leszálltunk s megnéztük ama helyet, hol 2 év előtt ültünk. Mentünk felfelé, kerestük ama fát, melynek tövében Géza mamája ült jó kora reggel. 12 órára értünk fel a Disznófőhöz... [Később] felmentünk a Normafához... [majd] megnéztük a Harangvölgyet. Fácántól [ez egy vendéglő - Gy.G.] lefelé jövet megfájdult a gyomrom s egész hazáig mindig fájt... A budai hídfőtől gyalog jövénk az Erzsébet térre..."

12 A híd tehát kétségkívül összekötötte, egyúttal azonban el is zárta egymástól a város egymással szembenálló két felét. A szegényebb sorsú budapestiek kétszer is meggondolták, hogy pénzt adjanak egy ilyen átkelésért; helyette inkább az olcsóbb hajó („propeller") szolgáltatását vették igénybe. Csorbáék a naplóban említett 29 budai kiruccanásuk során csak minden második alkalommal használták a hidat, ellenben nyolcszor a hajót részesítették előnyben. A Lánchíd forgalmát utóbb, tehát a második Duna híd, a Margit híd átadása után (1876) is még mindig erősen korlátozta a hídvám. A XX. század elején a fővárosba költöző és többnyire pénztelen 9 Uo. 1971.18. p. 10 Uo. 18-19. p. 11 Uo. 20. p. Bővebben vö. GYÁNI 1998. 26-31. p. 12 TÁNCSICS - CSORBA 1994. 44^45. p. 341