Tanulmányok Budapest Múltjából 26. (1997)

TANULMÁNYOK - Zeidler Miklós: A Nemzeti Stadiontól a Népstadionig 9-87

a vonatkozó sajtóközlemények száma, Schäffer István óbudai kövezőmester és földbirtokos pedig 11 és fél hektárnyit ajánlott fel a sportcentrum megépítésére a Szentendrei út, az óbudai vasút, az Aranyhegyi út és a békásmegyeri határ között fekvő telkeiből.

83 De nem tétlenkedtek a hivatalok sem. Kelemen Kornél képviselő, az OTT új elnöke a parlamentben sürgette a stadion felépítését, miközben a kormány szemére lobbantotta, hogy a költségvetésben ismét nem szerepel sportberuházás.

84 A főváros közoktatásügyi ügyosztálya mellett működő sportügyi szakbizottság 1933. május 2-i ülésén pedig Schmarilla Géza szakbizottsági tag komor színekkel festette le a budapesti sportpályák állapotát, felidézve a pár nappal korábban lejátszott magyar-osztrák labdarúgómérkőzést, amikor is az FTC-pálya szűk lelátóin összepréselődött közel negyvenezer néző élete állandó veszedelemben forgott. A hasonló helyzetek elkerülése érdekében indítványozta, hogy a főváros mihamarabb építsen legalább hetvenezres pályát a Népligetben, az ügyosztály pedig tárgyaljon a Testnevelési Tanáccsal és a kormánnyal a Nemzeti Stadion felépítéséről.

85 A stadionkérdésnek ekkorra már vagy tucatnyi gazdája volt. Beleszólása volt az építésztársadalomnak, a kerületi érdekköröknek, az OTT-nek, a MOB-nak, a főváros legalább hat illetékes ügyosztályának és bizottságának, a tisztiorvosi hivatalnak, a kultusztárcának - és persze mindenekelőtt a pénzügyminisztériumnak. Ezenkívül időnként hallatta a hangját a honvédség, a miniszterelnökség és a kormányzó is. Igazán nem csoda, hogy e közjogi és hivatali labirintusban a stadion ügye évtizedeken át kallódott. A sportügyi szakbizottság mindenesetre tette a dolgát: négy tagját kétnapos tanulmányútra Bécsbe küldte a Práter stadion megszemlélésére, egy hónap múltán pedig albizottságot alakított a fővárosi hivatalokkal való tárgyalások folytatására. A szakbizottság már ekkor jelezte, hogy szüksége van az addig felmerült összes elhelyezési tervre, ezek azonban csak 1936-1937 fordulóján jutottak el hozzá. Az iratokból egyébként kitűnik, hogy a főváros vezetősége a rákosi terület átengedését nem pusztán gesztusnak szánta, hanem egyben jelzésnek a kormány- és szakszervek számára. Mint az a szakbizottság ülésén megfogalmazódott: a kétmillió pengő értékű felajánlás fejében a fővárosnak döntő szóval kell bírnia a további tárgyalásokon.

86 A NAGY STADIONVITA A székesfőváros és a Testnevelési Tanács nézetkülönbségeit azonban hamarosan háttérbe szorította az az elképesztő sebességgel terjedő mozgalom, amelyben 1933 őszétől az építésztársadalom tekintélyes része és csaknem valamennyi budapesti kerület részt vett. Az újfent napirendre került stadionkérdés - s vele az építési, foglalkoztatási és fejlesztési lehetőségek, no meg persze a presztízsszempontok - mindenki fantáziáját megmozgatták. A válságévekben jelentősen megcsappant az építési beruházások száma, s ettől a főváros, valamint a kerületi elöljáróságok éppúgy szenvedtek, mint maguk a városlakók és a munkát hiába kereső építőipari dolgozók. A Nemzeti Stadion nem csupán egyszeri nagyberuházást ígért, hanem a környék járulékos infrastrukturális fejlesztését, a telekárak és az idegenforgalom növekedését - és persze a szerencsés kerület ázsiójának emelkedését. A tervek parádéja novemberben kezdődött egy városrendezési kiállításon, de az első hangok már októberben megszólaltak. Hajós Alfréd október l-jén a Magyar Mérnök- és Építész Egyletben (MMÉE) tartott előadásában megállapította, hogy a sporttelepek számára csak a külső kerületek maradtak meg, mivel a centrumban nincs olyan hely, amely a 80—100 ezres stadiont és a hozzá tartozó sportfórumot elbírná. Alkalmasint a Wittenbarth-tanulmány ösztönzésére Hajós az addig felmerült összes elhelyezési tervről értékelést adott. A túl szűk Vérmezőt és Pasarétet, valamint a csak túl nagy anyagi áldozattal megvalósítható Lágymányos-nádor-kerti, Újpesti-szigeti, rákosi és Kaszás-réti megoldást elvetette, a már foglalt Kerepesi úti ügetőpályával, Népligettel és Margitszigettel együtt. A Városligetről azért mondott le, mert az átalakítás túl nagy parkterülettől fosztotta volna meg a fővárost. A rostán csak négy terv maradt fenn: a régi lóversenytér, a Herminamező, a Vizafogó és az Óbudai-sziget. Szívéhez az utóbbi állt ekkor a legközelebb, de a terv horribilis költségeit pillanatnyilag lehetetlen volt fedezni.

87 30