Tanulmányok Budapest Múltjából 25. (1996)

TANULMÁNYOK - Szvoboda Dománszky Gabriella: A Mátyás templom dekóruma : a nemzeti iskola formálói: a politika és a tudomány 173-218

ország egyik jeles szimbóluma, már maga a felújítás is propagandisztikus politikai tett. Művészi rangját viszont a minden részletre kiterjedő szigorú tudományosság biztosította. Ugyan mind a tudomány, mind a politika kívül esik a művészet tartományán, mégis az esztétikai érték befolyásolóivá váltak, mivel a nemzeties szellemű és tudományosan hiteles műveket a kortársak kiválóan szépnek tartották. Mikor a századforduló után a templom politikai szerepe elhalványult, és a tudományosság is eltűnt mint minőségi kritérium, hirtelen előtérbe kerültek az önálló művészeti értékek. És ekkor kezdődött a baj. A Mátyás templom és kömyékének épületegyüttese sokak számára irritáló jelenséggé vált. A templom mint a XIX. században uralkodó historizmus egyik utolsó hírmondója szinte elviselhetetlen volt a művészet új útjait keresők számára. (Bánffy egyenesen „szömyűséges"-nek titulálta.). Ráadásul a templom historizmusán belül megjelenő szecessziós elemek csak fokozták a negatív hatást, mert a szecessziót - mint tudjuk - rövid tündöklése után évtizedeken át mindenki utálta. Holott a templom kétségkívül rendkívüli mű. Bár műemléki helyreállítás, mégis önálló alkotásnak fogható fel, állami megbízás, de egyetlen ember teremtő energiájának köszönheti megjelenését és Magyarországon soha nem látott szakmai színvonalat képvisel. Egy szétfoszlóban levő esztétikai ideált követ, de valami új, bizarr szépség sejlik fel benne. Historizmusa is adott, hisz mi más lehet egy műemlék rekonstrukciója? Az épület helye a magyar kultúrában a mai napig nem tisztázott és nem is lesz addig, míg az alapkérdés, a „hivatalos" művészet és az avantgárd viszonya sem kap választ. Az állandó értékekhez való konzervatív ragaszkodás és a modemitás viszonya a 19. század végének Budapestjén egészen más mint a többi nyugateurópai metropolisban, vagy a legközelebbi példakép helyszínén Bécsben, ahol a kor stíluspluralizmusát Renate Wagner Rieger éppen e két tényező küzdelmével magyarázza.'Az ifjú Budapesten először is sokkal kevesebb „stílus" él együtt, és a polarizálódás tartománya is sokkal szűkebb. Mint tudjuk, a világművészet ebben az időben élte át egy többezer éves folyamat lezárulását, és a magyar művészet, mielőtt szélesen hozzácsapódott volna az általános megújuláshoz, az utolsó percben még megmerült a már széthullóban levő európai művészetben. Hanák Péter írja: „Nemrégiben még szokásos volt ezt a stílust, a „historizmust" a teremtőerő híján hivalkodó nagypolgárság primitívségének tulajdonítani... Ez a konzervatív kultúrkritikai pszichologizálás azonban nagyon is felületes. Budapestre egyébként sem alkalmazható..."** Pesten nem is a mondén nagypolgárság, vagy a művelt arisztokrácia irányítja a középületek megrendeléseit - és érvényesíti századokon át csiszolódott ízlésvilágát - hanem a polgárosodó középnemesek, az újsütetű honorácior értelmiség, vagy a rendi mintákat követő polgári elit. Vagyis olyan feltörekvő rétegek, amelyeknek tagjai épphogy elsajátították a világművészet ismeretét és elhivatottan képviselték azt, csakúgy, mint a velük azonos társadalmi helyzetű első olyan művészgeneráció, amely európai mércével mérve is kvalitásos. Más szempontból megközelítve a kérdést, Németh Lajos utal rá, hogy a historizmus diadalának egyik oka, hogy „..homogén művészeti korok nincsenek, ...stílusok élnek egymás mellett...",' vagyis az élő alkotók elődeik művei között járva nem kerülhetik ki a letűnt stílusok hatását. Hát ez az, ami Pesten nincs. A magyar főváros alig rendelkezett nívós épületegyüttesekkel az elmúlt századokból, amit fájón konstatáltak az utolérési komplexustól sarkallt patrióták. Elárulja ezt Schulek megállapítása 1880-ban, a magyar műemlékállomány felmérésének kezdeteinél: „...megnyugvással mondhatjuk, - senki sem tagadhatja - hogy vannak műemlékeink!"* - e szavakból úgy tűnik, eddig sokak számára még maga e tény is kétséges volt. Vagyis a pesti művészre nem gyakorol spontán hatást a környezete, neki utaznia vagy tanulnia kell, ha alkotásához inspirációt óhajt. Végül még egy aspektust kell felemlíteni. „A konzervatív magyarázat azt is figyelmen kívül hagyja, hogy a 19. század, éppen mert nagy formateremtő volt, a múltból merített ihletet és bátorságot radikális újításaihoz.... Mint építészeti stílus annak köszönheti diadalát, hogy formakombinációi nagy szabadsága mellett egy könnyen érthető vizuális szimbolikát is nyújtott."' Ez azért is 176