Tanulmányok Budapest Múltjából 23. (1991)

KÖNYVISMERTETÉS – BUCHBESCHPRECHUNG - Nagy Emese: Jean Claude Bessac: L'outillage traditionnel du tailleur de pierre de l'Antiquité a nos jours. Revue Archéologique de Narbonnaise Supplément 14, Paris 1986. 337-345

görög és római kori leleteink is. Rendszeres használatuk, hosszú szünet után, a 17. században kezdődik újra. A közbeeső időben, jelenlegi ismereteink szerint csak Michelangelo szobrain mutatható ki, de alaposabb vizsgálatok bizonyára egyéb korabeli szobrászok munkáin is felfedezhetnék. A kőgyalu (21..sz., le chemin de fer) egy vízszintesen fekvő fanyél, aminek alsó felére egymással párhuzamosan, vagy ferdén, ellentett irányban egyenes aljú, vagy profilált, fogazott acél lemezeket helyeznek el, s előre-hátra mozgatva gyalulják le vele a puha kövek felületét. A szerző szerint a 19. század utolsó negyedétől használják, de nem zárható ki, hogy Magyarországon a pécsi népoltár lábazati profiljainak kialakításánál valami hasonló szerkezetet alkalmaztak. Ezért használatának kérdése tovább vizsgálandó. A kőfurész (22. sz., la sciotte) fogazatának mérete a fűrészelendő kő keménységi foka szerint változik: minél puhább a kő, annál nagyobbak a fogai. Kémény kövekhez fogazat nélküli fémlapot használnak. Ábrázolása kevés, de a kevés ábrázoláson keresztül, s itt-ott fellelhető nyomaiból használata Egyiptomtól követhető. A következőkben a fúrók (23. sz., le foret) különféle típusait veszi sorra, a közönséges kézi fúróktól a különböző egyszerű szerkezetekkel működtetett változatokig. Ábrázolások, nyomok és néhány lelet alapján ugyancsak általános érvényű használatukat igazolja. Tárgyalja az esztergák (24. sz., le tour) változatait, utal antik és újkori használatukra. A középkorról azt írja, hogy használata nem igazolható, más kutatók (pl. Feldhaus) azonban feltételezi középkori használatukat is. Utolsóként a profil-kaparók, s a különféle csiszolók (25. sz., Pabrasif de façonnage et du polissage) kerülnek sorra. Itt nem csak a profil-alakító szerszámokról, de a csiszoláshoz használt egyéb anyagokról (szemcsés, vagy púderes csiszoló szerek, ásványok) is beszél. Végső összefoglalásában a szerző összegezi munkájának erényeit, hiányosságait és fő mondanivalóit. Ami feldolgozásának a földrajzi kereteit illeti: az őskorra és az antikvitásra vonatkozóan elsősorban a mediterrán területek anyagára támaszkodott, míg a következő periódusokban inkább a nyugat-európai tanúságokat vette figyelembe. E határokat azonban időnként áthágta, elsősorban az összehasonlítások érdekében. A történelem előtti korszakokban, beleértve a korai antikvitást is, s különösképp a keleti mediterráneumot, kemény kövekből készített kőfaragó szerszámokat használtak, melyekkel a nagyon kemény kövek, bazalt, kova megmunkálása sem okozott gondot. Ezek a korai kő szerszámok gyakran ugyanazokat a formákat mutatják és közel ugyanazokat a nyomokat hagyják, mint a későbbi, fémből készített utódaik, legfeljebb valamivel kevésbé precízek, mint emezek. A kő szerszámok használata természetesen időigényesebb, s hatásfoka kisebb, mint a fémeké. Már ekkor használták a fúrókat és kaparókat is. A réz és bronz kőfaragó szerszámok használata az ősi Egyiptomban és a Közeikeleten jelenik meg az i. e. 2. évezred környékén. Viszonylag puha anyaguk miatt csak puha kövek megmunkálására használhatták őket, így mellettük tovább éltek a kőből készített szerszámok is. Alkalmazták a kövek égetéses repesztését, főként a gránitnál. 343