Tanulmányok Budapest Múltjából 23. (1991)

KÖNYVISMERTETÉS – BUCHBESCHPRECHUNG - Nagy Emese: Jean Claude Bessac: L'outillage traditionnel du tailleur de pierre de l'Antiquité a nos jours. Revue Archéologique de Narbonnaise Supplément 14, Paris 1986. 337-345

Nagy ugrást jelent a vas szerszámok bevezetése, s különösképp az az időszak, amikor már edzeni tudják a vasat (az edzetlen vas hatékonysága ugyanis nem sokban különbözik a réz és bronz szerszámokétól). Nagyszámú vas szerszám tűnik fel Egyiptomban az i. e. 14. század körül, de ezek még nem acélozottak. Az első acélozott kőfaragó szerszámokkal Kisázsiában találkozunk az i. e. 8. század táján. Úgy tűnik, hogy a szerszámok rendszeres acélozása a 7. század végén - 6. század elején kezdődik. Nagyjából ekkor alakulnak ki a máig is használt, hagyományos szerszámformák, s terjednek el hirtelen a keleti mediterráneumban. Nyugati elterjedésük két-három évszázaddal későbbre tehető. Az etruszkoknál nagyjából a görög technológia követhető nyomon. A nyugati görög kolóniákban elsősorban a puha köveknél használt technológiák terjednek el. Igen nagy fellendülés tapasztalható a római korban. Igen sok a szerszámlelet, s tapasztalható a technikai fejlettség emelkedése: a legmegfelelőbb, legtermelékenyebb szerszámtípusokat használják a különféle kőfajtákhoz és a különböző munkafázisokhoz. Ez, ilyen mértékben, csak az egyes szerszámtípusokon belüli formai variációk segítségével érhető el. A római kortól megkülönböztethető a keleti és nyugati szerszámhasználat és megmunkálási mód is: nyugaton általában függőlegesre beállított felületeket munkálnak meg, míg keleten vízszintesre, vagy közel vízszintesre állítják a megdolgozandó kőfelületet. Utóbbihoz inkább a kalapács-félék, előbbihez inkább a balta-félék használhatók. A keleti típusú faragás a kelet-római birodalomban tűnik fel és Bizáncban él tovább. A népvándorlás korában a nyugati világban a korábban használt kőfaragó szerszámok nagy része eltűnik. Jobbára csak a nagy kalapács és hegyesvégű kalapács használatos; csak fokozatosan tér vissza a többi szerszámfajta használata. A véső és a lapos élű kalapács gyakoribb használatával a 11. század körüli időkben találkozunk. A 12-13. században a fogas élű szerszámok nyomai tengenek túl, a 15. századra azonban visszatérnek a lapos élű szerszámokkal megmunkált, s a korábbiaknál szebb, simább felületekhez: ez már nem technológiai különbséget jelent, hanem ízlésváltozásról tanúskodik. A középkori leletek és ábrázolások azt tanúsítják, hogy ekkor sokkal inkább használják a kombinált szerszámformákat, mint korábban. Ez a tény a szerző nem meggyőző felfogása szerint arról tanúskodik, hogy a középkorban a vas nem volt annyira hozzáférhető a szerszámkészítők számára, mint a római korban. A reneszánszban az antik kőfaragási technikák feléledését tapasztaljuk (kaparok, csiszolók használata). Később, a 17-18. században új, korábban nem használt szerszámtípusok terjednek el, mint a szemcséző kalapács és hasonlójellegű változatai. A 20. század elején, különösen Észak-Európában jön divatba a felületek dekoratív megmunkálása a kemény kövek hagyományos fogas szerszámaival. Egyébként, a mechanikus szerszámok terjedésével fokozatosan elhagyják a tradicionális kézi szerszámok használatát, s a kőfaragók korábban változatos, maximális tudást igénylő munkája csak az egyre inkább azonos munkafázisok ismétléséből álló, gépies tevékenységgé változott. A kötetben minden szerszámtípushoz jó rajzi anyag csatlakozik. Ezek között fellelhetjük maguknak a szerszámoknak, a szerszám-variációknak az ábráit, vázlatokat találunk a szerszám használatához szükséges kőnek a beállítására. Megtaláljuk a szerszámnyomok felületének és nem egyszer keresztmetszetének rajzait, ami hozzásegít a hasonló típusú szerszámok nyomainak egymástól való megkülönböztetéséhez. 344