Tanulmányok Budapest Múltjából 23. (1991)

KÖNYVISMERTETÉS – BUCHBESCHPRECHUNG - Nagy Emese: Jean Claude Bessac: L'outillage traditionnel du tailleur de pierre de l'Antiquité a nos jours. Revue Archéologique de Narbonnaise Supplément 14, Paris 1986. 337-345

párja, s használatának ideje és elterjedése is nagyjából azzal párhuzamos. A római kor után ritkán használják,ujjászületése a 19. század végén - 20. század elején következik be. A14. sz. hajlított profil-véső (la gouge) ívesen hajlított éle konkáv profilok kivésésére alkalmas, s gyakran használják a szobrászatban is különféle méretű és hajlású változatait. A kalapácsok között megfelelője nincs. Talán görög szövegek említik, de az azonosítás bizonytalan. Előkerültek eredeti szerszámok gallo-román leletegyüttesekben, majd legközelebb a 17. században találkozunk vele. Közben egy-egy bizonytalan nyom utalhat esetleges használatára. Elsősorban puha kövek megmunkálására használják. A15. sz. szemcsés vésőt (le ciseau boucharde) kemény, rideg kövek megmunkálására a modern kőfaragók használják. A vésők használatához - mint erre utaltunk már - még egy ütőszerszám - kalapács - is szükséges. Ezek egyik fajtája a kemény fából készített fakalapács vagy bunkó (16. sz., maillet), a másik a fa nyelű, vas fejű kalapács (17. sz., la massette). Mindkettő több formaváltozatban készül. A szerző leszögezi, hogy minden ellenkező hiedelem ellenére sem általánosítható az a felfogás, hogy a fakalapácsot csak puha, a vaskalapácsot pedig csak kemény kövek megmunkálásához használják. Egyébként mindkét kalapácsfajta előfordul különböző korú ábrázolásokon, legfeljebb az alapformák változnak korszakonként, vagy helyenként. A kőfaragó szerszámok harmadik csoportjába azok a szerszámok tartoznak, melyek a kőfelületre szorítva és ott mozgatva, ütés nélkül végzik feladatukat. Kőfaragó szerszámoknak kéli tekintenünk őket, annak ellenére is, hogy nem mindenki sorolja ide őket. Általában finomabb munkát, felületek simítását végzik velük, s nyomaik az első két csoporthoz viszonyítva sokkal kevésbé rajzolódnak ki a kövek felületén. így használatuk pontosabb rögzítése is nehezebb az előbbi szerszámcsoportokénál. Ma még jól ismerik őket, de a mechanikus módszerek alakalmazása következtében rövidesen eltűnnek a kőfaragók kezéből. Régészeti leletekben igen ritkán fordulnak elő. Ábrázolásokon elsősorban a fúrókkal találkozunk, s ugyancsak ezek nyomai fedezhetők fel leggyakrabban a faragott kőanyagon is. A 18. sz. saraboló, vagy hántoló szerszám (le racloir) leginkább a 11. sz. saraboló vésőre hasonlít, de a szerszám mindkét végén van éle, s egy külön, keresztirányú nyéllel szorítják a kőfelületre, s kaparják vele a kő felső, egyéb szerszámokkal már meglehetősen simára megmunkált felületét. Célja is az: a korábban használt szerszámok nyomainak az eltüntetése és egységes - de nem csiszolt - sima felület kialakítása. Történeti használatában sok a bizonytalanság. A19. sz. vakaró (la ripe) fogas végei ívesen behajlítottak, a jobb kéz húzza, a bal kéz ugyancsak fanyéllel szorítja le az egyengetésre váró kőfelületre. Nyomai, ha nem is gyakran, de előfordulnak egyiptomi, görög, római, középkori és 17. századi emlékeken. Gyakran mutatható ki Michelangelo szobrain. A 19. században használatát felváltja a kőgyalu (21. sz.) Puha és tömör kövek felületeinek finomítására és az egyéb, finomító szerszámokkal nem hozzáférhető helyek megmunkálására szolgálnak a kőráspolyok (20. sz., la râpe à pierre); vannak egyenes, hajlított és profilált variánsai. Eredeti példányait ásatásokból imerjük, bronzráspoly Egyiptomból, vas változata már a Közeikeletről ismert. Vannak 342