Tanulmányok Budapest Múltjából 23. (1991)

KÖNYVISMERTETÉS – BUCHBESCHPRECHUNG - Nagy Emese: Jean Claude Bessac: L'outillage traditionnel du tailleur de pierre de l'Antiquité a nos jours. Revue Archéologique de Narbonnaise Supplément 14, Paris 1986. 337-345

lönböztethetők meg a hegyes kalapács nyomaitól. Felületen leginkább a púpos kvádereken, az un. „bossage" kialakításánál fordul elő. Ábrázolásai is Egyiptomig nyúlnak vissza. Nyomait sokszor összetévesztik a nyers sziklafalfelületekkel is. A 3. számmal jelzett „le marteau taillant"~nak két magyar nyelvű elnevezés felel meg. Az egyik a lapos élű balta: ez olyan nyeles kalapács, aminek ütőtagja a nyél mindkét oldalán egy-egy, a nyéllel párhuzamos lapos élben végződik. Általában a nagyolás elsimítására használták, a kőre mért ütés szöge a megfaragandó kő keménységi foka szerint változott. Ennek megfelelően nyomai is többé-kevésbé szabályosak. Díszítő célzattal halszálkás felületeket is alakítottak ki vele. Sokszor a nagyolás és a végső, sima felületmegmunkálás közötti munkafázis szerszáma. Egyiptomban a szerszám kő változatát is megtalálták. A „marteau taillant" csoportján belül a magyar terminológia megkülönbözteti a balta mellett a lapos élű kalapácsot is: ekkor a szerszám egyenes éle - a baltákétól eltérően - a nyélra merőleges irányban helyezkedik el. Megkülönböztetésük azért is indokolt, mert ez utóbbinak használata időben korlátozottabb a baltákénál. Első ábrázolása, s az első szerszámlelet is a római korból származik. A egyazon szerszámon belül egyesített lapos élű balták és kalapácsok speciális francia névvel illetett kombinációja a „polka" (4. sz.), itt a lapos él a nyél egyik oldalán merőleges a szerszám nyelére, a másikon párhuzamos vele. Az 5. sz. „la bretture" az egyenes élű fejszének, vagy kalapácsnak olyan változata, ahol a fejsze élét bizonyos számú fogra osztották (tehát a fogak éle is egyenes és nem hegyes!). Puha, félkemény és kemény kövekhez használják, sokszor ugyancsak közbeeső fázisként, de nyoma utánfaragás nélkül is megtalálható, ilyenkor dekoratív felületet alkot. Nyomai könnyen összetéveszthetők más fogas élű szerszámokéival. Használata a szerszámnyomokból már Egyiptomban is igazolható, ritka az antik Görögországban, de annál gyakoribb a római korban. A középkorban leggyakrabban a 12-13. században fordul elő, ekkor igen gyakran a végső felületmegmunkálás eszköze. A15. század végére a látható felületekről fokozatosan eltűnik, csak nagyolásra használják, fogai egyre szélesednek. A19. század végén - 20. század elején újra használják homlokzatok díszítésére, vagy vakolásra szánt kőfelületeken a vakolat jobb megfogásának előkészítésére. Eredeti példányai ásatási leletekből hiányoznak: a fogak a földben elrozsdásodnak, ill. a fogak letörése, elkopása után lapos élű szerszámmá kalapálják át. A 6. sz., ugyancsak fogas fejsze, vagy kalapács (le marteau grain d'orge, szószerinti fordításban árpaszemes kalapács) fogai - szemben az előbbi csoport lapos élű fogaival -jól edzett hegyekben végződnek. Félkemény és kemény kövekhez használják nagyolásra, vagy végleges felületegyengetésre, nyomai ennek is alkalmasak a kőfelületre kerülő vakolat megfogására. Használják a nyélre merőleges, s a nyéllel párhuzamos változatait, ill. mindkettőt kombinálják másfajta kalapácsfejekkel is. A vízszintes élű változat a legelterjedtebb a folyóközi mediterráneumban, Nyugatnak pedig a Levantéval kapcsolatban lévő részein. Legkorábbi középkori nyomai Franciaország délnyugati részén a 15. századtól fedezhetők fel. A 7. sz. szemcséző kalapács (stokkoló kalapács, francia nevén la boucharde) legtöbbször négyszögű, ritkábban ovális végein egymás mellett több sorban gyémánthegyű, vagy csonka piramis alakú fogakat helyeznek el. Két kézzel fogva, merőlegesen ütik a 340