Tanulmányok Budapest Múltjából 22. (1988)

VÁROSTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK– STADTGESCHICHTLICHE STUDIEN - Székely György: Hunyadi László kivégzése : struktúraváltozások a magyar állam és főváros kormányzásában = Die Hinrichtung von László Hunyadi : strukturelle Änderungen im ungarischen staatlichen und im haupstädtischen Regierungs-system 61-102

röreständare). Többszöri kormányzata (1470—97, 15Ö1 —3) alatt vert örtugjai a nemzeti szentek ábrázolásával (stockholmi vereten Szt. Erik király, äboi vereten Szt. Henrik finn védőszent) szimbolikusan is kifejezték a mozgalom elhatárolódását a dán—német szférá­tól. Egyben a szélesen vett rendek hatalmát, egy svéd abszolutizmustól való tartózkodást jelez a kormányzati megoldás, amitől Hunyadi László öccse éppen nem zárkózott el. A Podëbrad György kormányzóságra emelkedése és Kari Knutsson első királysága lát­szólag ellentmondásban van a magyarországi fejleményekkel. Az ottani politikai feszült­ségből kivezető utat ugyanis nemesek és polgárok a gyermekkirály császári befolyás alóli kivonásában látták. így vélekedtek egyes arisztokraták is: Ciliéi Ulrik, valamint a soproni főispán Kanizsai László (aki nem azonos a későbbi Hunyadi-párti úrral). 1452. március 5-én Bécsben a magyar, osztrák és morva rendek határozatot hoztak a III. Frigyes császár kezében levő V. László és a magyar korona kiszabadítása érdekében. A felsorolt rendi kö­vetek közt van Martinus Weyserstan budai bíró Buda városáért és Gyarmati Miklós pesti bíró (Nicolaus de Germath, Gyarmat) Pest városáért. Tehát ekkor ezek is a gyermekkirály hatalmától vártak javulást. Erre vall Hunyadi János kormányzó egyik legbölcsebb gesztusa is, amivel az egykori Erzsébet- és Ulászló-pártok ellentétének emlékét is feledtetni akarta: 1452. március 17-én birtokot adományozott Kottaner János és Ilona nemes házaspárnak azokért az állandó szolgálatokért, amelyeket „a felséges fejedelem László királynak, ter­mészetes urunknak" tettek (Ilona udvarhölgy vitte el a királyi koronát Visegrádról Er­zsébet, illetve László részére). Egy egyházi eljárás is mutatja a főváros tekintélygyarapo­dását: 1452. április 13-án András domonkosrendi tartományfőnök a győri és budai rend­ház reformációjához hozzájárulva először a budaiét kérte, mert Buda az ország feje és szíve (in capite et corde regni). Nem csoda, hogy Hunyadi László is érzéket mutatott pol­gári ügyek iránt: 1452. július 3-án Pozsonyhoz fordult egy budai német polgár, Ausum­porth érdekében, aki adósság miatt vont perbe egy pozsonyi polgárt. Szeptember 16-án viszont Hunyadi János hagyta meg a pozsonyiaknak, hogy a harmincadból vegyenek Bécs­ben két coboly prémbélést László fiával kapcsolatban. A fiú szépen haladt előre pályáján. 1452-ben pozsonyi ispán (aláírása is fennmaradt: Ladislaus de Hunyad comes Poso­niensis), 1453-ban horvát—szlavón bán volt. Az ellenlábas pártból Rozgonyi Rajnáid 1452-ben a székelyek ispánja, Újlaki Miklós 1453-ban erdélyi vajda (ezt a rangot 1444-től 1465-ig töltötte be), macsói bán, somogyi és fejérmegyei főispán volt. 1452. szeptember 4. után a magyar országgyűlés politikailag vegyes összetételű követséget állított össze. Ez indult Bécsbe, hogy László királyt, akit a császár Ciliéi Ulriknak adott át, köszöntse és meghívja Magyarországra. A követség vezetője Szécsi Dénes bíboros, tagjai Vitéz János váradi püspök, Garai László nádor, Újlaki Miklós erdélyi vajda és a kormányzó felnőtt fia, Hunyadi László voltak — olyan személyek, akik fél évtized múlva halálos ellenfélként álltak szemben egymással. Fellépésük egyeseknél politikai féltékenységből, másoknál el­lentétből azt is célozta, hogy a gyermekkirályt kivonják Ciliéi befolyása alól. De 1453. január 25-én azt a királyi eljárásból kiadott oklevelet, amelyben László megtiltotta a ma­gyar királyság vámszedőinek a kolozsvári kereskedőktől való vámszedést, Ciliéi Ulrik gróf terjesztette elő. A június 6-i oklevelet, amelyben a király szász ügyeket szabályozott, ugyancsak Ciliéi Ulrik gróf referálta Bécsben. Ezek szerint Ciliéi ellenfeleinek csak időle­gesen sikerült a kis királyt rábírniok nagybátyjának az udvarból való eltávolítására (1453). 75

Next

/
Oldalképek
Tartalom