Tanulmányok Budapest Múltjából 22. (1988)

KÖNYVISMERTETÉSEK – BÜCHERBESPRECHUNG - Nagy Emese - Hanák Péter: Budapest története IV. Budapest története a márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig. Írták Spira György és Vörös Károly. Főszerkesztő Gerevich László. Kötetszerkesztő Vörös Károly. Bp., 1978. A forradalmi ország szíve, 1848-1849 (Spira György). Budapest története, 1849-1918 (Vörös Károly) 610-612, 613-617

Bár az első kérdés megválaszolása nem szorosan véve ennek a kötetnek a feladata, de az a tény, hogy a Habsburg-abszolutizmus újból szétválasztotta az 1849-ben már egyesített fővárost, és igyekezett országos központ szerepét ellensúlyozni, a választ ebben a korszakban is aktuálissá teszi. A szerző visszanyúlva az előzményekhez nagyon világosan, határozottan és meggyőző érvekkel bizonyítja be, hogy Budapestet mindenekelőtt közlekedési kulcshelyzete, a 18. század végétől rohamosan fejlődő kereskedelme, az országos piacot szervező szerepe teszi gazdasági, és ez a szerep politikai—kulturális centrummá. Bizonyos, hogy elsődlegesen gazdasági helyzete, vállalkozó bátorsága, szervező—felhalmozó ereje emelte Budapestet a dinasztiától és a konzervatív arisztokráciától pártolt Pozsony és a tiszántúli nemesség jó részétől favorizált Debrecen fölé már a reformkorban. E gazdasági funkcióit természetesen társadalmi hordozó rétegek töltötték be: előbb a görög—macedón, illetve a német kereskedő város hatalmas lehetőségeit felismerő vállalkozó (kereskedő, bankár, iparos) modern burzsoázia. A szerző helyesen mutat rá a környező megyék árutermelésben érdekelt, liberális arisztokráciájának és középnemességének nem lebecsülhető városfejlesztő és támogató tevékenységére. Ennek bizonyára nagy szerepe volt abban, hogy Pest-Buda már a reformkorban mindinkább országos politikai, gazdaságpolitikai és egyben kulturális központtá kezdett felnőni. A város gazdasági ereje és társadalmának országos vezető szerepe mutatkozott meg abban, hogy az abszolutizmus visszafejlesztő törekvései hamar kudarcot vallottak, és 1860-tól kezdve már Bécs nem vonta többé kétségbe, az ország is egyértelműen elismerte Budapest főváros rangját. Az egyesítést előkészítő folyamatok kapcsán a szerző teljes részletességgel mutatja be, hogy a kiegyezés időszakában Pest-Buda már az ország legnagyobb piacú iparvárosa, legnépesebb, „legvárosiasabb" és egyúttal legpolgáribb városa, amely élenjár a kapitalizmus kifejlesztésében, megszervezésében, intézményeinek, kultúrájának, ízlésének kialakításában. És éppen ez a kérdés vezet át a második problémakörhöz: hogyan töltötte be ezt a funkciót az egyesített főváros a dualizmus csaknem félévszázadában? A válasz, bár időrendileg is, tematikailag is differenciált és nem hallgatja el a hiányokat és árnyoldalakat sem, alapjában pozitív. A szerző koncepciója teljesen helyeselhető: a polgári város és annak magyar példaképe, Budapest volt a haladás hordozója még akkor is, ha a polgári haladás szükségképpen súlyos ellentmondásokkal, az elnyomás új formáival és nyomorával járt is. Budapest egyrészt — kezdetben — a polgárosodásban, a tőkés átalakulás ösztönzésébenirányításában, utóbb a kapitalizmus ellentmondásainak feltárásában és a leküzdésük szocialista mozgalmának felnevelésében élen járt, valóságos vezetőerő volt. Nem kevésbé figyelemre méltó a városfejlődés funkcionális összefüggéseinek kidolgozása. Budapest elsőrendű gazdasági —ezen belül közlekedési, kereskedelmi, raktározási, utóbb ipari — funkciójából következik egyrészt társadalmi tagozódása, másrészt urbanisztikai kiépülése, városépítészete, közművesítése, stb. E kettőből ugyancsak új funkciók sora vezethető le a várospolitikában, a szociálpolitikában, a művelődési igények és formák keletkezésében. Más szóval: a város mint tárgyiasult emberi létforma, lakóhely, telephely, mint gazdasági szervezet, mint társadalmi közösség, mint művelődési—tudatformáló környezet és mint a politikai cselekvés, küzdelem színtere, részfunkcióiban egymással összefüggő és kölcsönhatásban álló szerves egységet alkot. 614