Tanulmányok Budapest Múltjából 21. (1979)

Létay Miklós: Óbuda parasztpolgárainak anyagi kultúrája és társadalma, 1848-1945, I. = Materielle Kultur und Gesellschaft der Bauernbürger von Óbuda, 1848-1945 152-199

A szüret után először a takarást végezték el, azaz a sorközök­ből a főidet kapával ráhúzták a szőlőtőkék tövére, igy ezek vonalában bakhátak alakultak ki. A szőlőkarókat kihúzták és nyalábokba összehordva két sor közé fektették. Jobbról-balról két-két tőkesor karóit gyűjtötték össze. Végeik a bakhátakra támaszkodtak, igy a csapadék elfolyt alattuk. Té­len is kint maradtak a szőlőben. 40 Általában minden harmadik évben a szőlőmunkák sora trágyá­zással bővült. A szőlőskert szélén évközben felhalmozott trágyát put­tonnyal széthordták a földdarab minden pontjára, majd a sorközökbe teregették. Az óbudai szőlők-mint emiitettük-ahegyoldalakon helyezked­tek el.. Tehát a csapadék talajpusztitó hatása (erózió) elkerülhetetle­nül fennállt. Megfékezésére a lejtő irányával párhuzamos és ferde viz­elvezető barázdákat, ezek végénél pedig vizfogó gödröket (iszapgödrök) ástak.Némelyik űrtartalma elérte vagy még tul is haladta a 3 000litert. E gödrökben a viz megrekedt, lerakta a magával sodort földet, igy az nem veszett kárba. Az év végén az összegyűlt hordalékot puttonyokban vagy háncsból fonott, lapos félgömb alakú kézikosarakban ("svingli") visszahordták oda, ahol a tőkék körül a legnagyobb volt a lepusztulás. A szóban forgó iszapgödrök léte és hasznalata inkább a XIX. századra jellemző, mivel az 1910-es évektől a szőlőtermelésben tanusitott igé­nyesség, gondosság fokozatosan csökkent és ennek következtében az iszapgödrök fenntartásával is egyre kevésbé törődtek. E gy~ e gy hiányzó tőkét "döntés"-sel pótoltak, tavasszal vagy ősszel, a takarás után. A környező nyolc szőlőtőke közül kiválasztották a legerősebbet és a tövénél levő földet, egészen a gyökerekig kicsáká­nyozták (18. kép). A pótlás helyéig árkot húztak, amelynek aljára álta­lában két lehajlitott vesszőt fektettek, majd földdel ugy befedték, hogy végeik azért kilátszódtak. Ide még egy puttony trágyát is boritottak, hogy biztosabban gyökeret verjenek. A döntés (másnéven homlitás) a XIX. században általános volt, a XX. században fokozatosan felhagytak vele. Adatközlőink a müvelet aprólékosságában és hosszadalmasságá­ban látták ennek okát. A filoxéra óbudai felbukkanásakor (1886-1887) illetve azt kőve­tően, a felsorolt szőlőmunkák sora a szénkénegezéssel bővült. Az eljá­rás kivitelezéséhez dugattyúból, tartályból és szurócsőből álló fogan­tyus eszközt ("stoffspritzen" 19. kép) használtak. Ősszel vagy tavasz­szal, pontosabban "lombhullás után vagy rügyfakadás előtt" minden tőke- és sorközben szénkéneget fecskendeztek a talajba. A müveletet végző személy után egy másik személy haladt, aki fafogós, gömbvégü, vasrúd döngölővel (19. kép) lefojtotta, betömte a lyukakat. Az 1920-as években a szénkénegezés megszűnt, mivel erre az időre az óbudai sző­lők filoxérának ellenálló, amerikai alanyokra oltott fajtákra cserélőd­tek ki. 175

Next

/
Oldalképek
Tartalom