Tanulmányok Budapest Múltjából 21. (1979)

Létay Miklós: Óbuda parasztpolgárainak anyagi kultúrája és társadalma, 1848-1945, I. = Materielle Kultur und Gesellschaft der Bauernbürger von Óbuda, 1848-1945 152-199

haladt - aki általában nő volt, de lehetett férfi vagy gyerek is - és sar­lóval szedte a markot. Karjukra semmiféle védőruhát nem húztak" pe­dig az árpa sokszor tele volt tüskés mácsonyával". A marokba szedett gabonát egy-másfél esetleg két napig a tarlón hagyták száradni. Az óbu­dai gazdák szerint ez a rövid idő az u.n. viaszérés. A teljes kiszárí­tásra való törekvést a kévék hatalmas mérete tette szükségessé, hiszen máskülönben befülledtek volna. A nagy méret hátterében viszont a csép­lőgép bérmunkája állt. Mivel a gép tulajdonosának a kévék száma sze­rint fizettek, a gazdák arra törekedtek, hogy azok minél nagyobbak le­gyenek. "Olyanok voltak a kévék, hogy amikor feladták a kocsira, még a legerősebb ember is meggörbült alattuk" - mondták adatközlőink. A szárítás után következett a kéve átkötése. A XIX-XX. szá­zad fordulójáig erre a célra szalmakötél szolgált, amit még télen ké­szítettek. Ma már a gazdák nehézkes segéd-eszközként említették, hi­szen szántóföldre való kiszállításához szekér kellett, ott pedig több­szöri locsolásra szorult napközben, hogy ne száradjon ki azaz használ­ható maradjon. Megkötéséhez kétujjnyi vastag, 30-40 cm. hosszú, ki­hegyezett végű kévekötőfát használtak. 1890-1910 között a szalmaköte­let fokozatosan felváltó kenderkötél - amely semmiféle segédeszközt nem igényelt - feleslegessé tette a kévekötőfát. A kenderkötelet üzlet­ben vásárolták. Egyik végén kb. gyufásdoboz nagyságú, közepén lyu­kas fadarab függött, másik végét ezen húzták át illetve e köré csavar­ták. Kis terjedelme lévén "10-15 keresztre valót kivihetett az ember a hóna alatt". Ha a körülmények ugy kivánták a kévekötés után, de még a keresztekbe rakás előtt, ujabb szárítási periódus következett, amikor a kévék továbbra is a tarlón feküdtek. Rendkivül csapadékos időjárás esetén a kévéket egyenként felállították, kötésüket meglazították és a felfelé álló kalászokat széthajtogatták. Óbudán tizenhárom kévéből raktak össze egy keresztet. Helyi­leg a tarló természetes domborzati viszonyaiból adódó magasabb ré­szére vagy az összeszántás által keletkezett gerincre kerültek, hogy sem az eső, sem a talajvíz ne gyűlhessen össze alattuk. A legalsó kéve­sor magjainak károsodását azzal is igyekeztek megakadályozni, hogy a kalászokat a szárra visszahajtották. A többi sorban levő kévék a ke­reszt középtengelye felé néztek. Legfelül helyezkedett el a "reite" (ném. Reiter = lovas), kalászával az uralkodó szél irányában, hogy az ne dobja le. Összerakás után, tűzbiztonsági okból, azonnal körülszántot­ták a kereszteket. A tarlón maradt kalászokat széles gereblye vei összegyűjtöt­ték. Ezt a munkát nő, férfi, gyerek egyaránt végezhette. Az aratási munkák végeztével rögtön hozzáláttak a gabona el­hordásához, mivel a szemnyerés nem helyben történt. Szállítóeszköz­ként szekeret használtak, amelyet előzőleg átalakítottak. A tehetősebb gazdák mentesültek e munkától, mivel külön "behordó kocsi"-val is rendelkeztek. A szekér átalakításakor a nyujtófát, a fenékdeszkákat és 161

Next

/
Oldalképek
Tartalom