Tanulmányok Budapest Múltjából 21. (1979)
Létay Miklós: Óbuda parasztpolgárainak anyagi kultúrája és társadalma, 1848-1945, I. = Materielle Kultur und Gesellschaft der Bauernbürger von Óbuda, 1848-1945 152-199
az eredeti oldalakat hosszabbakra cserélték ki. Az oldalak két végére és közepére kb. kétméteres farudakat helyeztek. A ráfektetett vendégoldalakat részben ezen elülső és hátulsó keresztfákhoz, részben a szekéroldalakhoz erősitették. A középső rud csak támasztékként szolgált. A vendégoldalak a rakodófelületet növelték, de nem hosszirányban - lévén maga a szekér elég hosszú -, hanem széltében. A szekér aljára ponyvát teritettek, hogy a szállitás közben kirázódott magok ne vesszenek kárba. A kévék felrakása fa- vagy vasvillával történt. A fa villát ("kappel"; ném. Gabel = villa) Felvidékről jövő, Óbudán is megforduló szlovákok, "tótok" árulták, de a pesti országos vásárokon is lehetett kapni. Ezt a Magyarország más tájain is elterjedt eszköztipust a szakirodalom kétzápu, toldott-, háromágú villának nevezi. 8 Óbudán másféle favillát nem használtak. A vasvillát ugyancsak a pesti vásárokon vagy üzletekben szerezték be. A két- vagy háromágú, u. n. "kéveadogató" vasvilla volt a legelterjedtebb, amely az átlagosnál hosszabb (2-2,5 m.) nyéllel rendelkezvén a munkát megkönnyítette. A kévéket oly módon helyezték el a szekéren, hogy kalászuk annak középtengelye felé esett. Végezetül az egészet lekötötték az első saroglya két sarkához és a vendégoldalak két végéhez. A rakomány tetején a kötelek X alakban keresztezték egymást. A learatott gabonát a szemnyerés szinhelyére, a "szérűskert"-be szállították, ahol a már emiitett villák segítségével asztagba rakták. A szemnyerés helyigényes müveletét, bármilyen technikával is történt, az óbudai beltelkek többségében szűk, ezért alkalmatlan udvarai helyett mindig a lakott belterületen kivül, az u.n. "szérűskertek"-ben ("Tretplatz") 1 9 végezték. Ezek a kb. 200 négyszögöl nagyságú földdarabok a mai Zab u., Kaszás u. , Boglya u., Kazal u., Szentendrei ut vonalán belül helyezkedtek el. Részletesebb elemzésükre összes funkciójuk ismertetése után kerül sor. A csép használata csak a rozsot érintette,a tárgy mégis hoszszu életűnek bizonyult. Ennek oka a rozs szalmájának szőlőkötözésben való alkalmazása, ami szükségessé tette a szálak kimélését. Ezt célozta egyrészt a sarlós aratás, másrészt a csépes szemnyerés. Maga a csép a kapás tipushoz sorolható. A legtöbb gazdaság szerszámkészletében előfordult, elsősorban azonban bérmunkások dolgoztak vele. Kezelésének egyetlen fortélya az volt, hogy a nyelet lazán kellett fogni, hadd forgassa a hadaró. Máskülönben a körben mozgó farud ereje elszakította volna a bőrkötést. A csép a rozs kaszás aratása idején sem kopott ki a használatból, egészen az 1940-es évek végéig. Akik áttértek a cséplőgépre továbbra is ügyeltek a szárak épségére azaz csupán a kéve fejét dugták az etető nyilasába. 1900-1910-ig az összes többi gabonafélét nyomtatták. A munka megkezdését a köralaku szérű gondos előkészitése előzte meg. A füvet 162
