Tanulmányok Budapest Múltjából 21. (1979)
Gál Éva, [L.]: Óbuda helyrajza a hódoltság végétől a XIX. század közepéig = Topographie Óbudas (Alt-Ofen) vom Ende des 17. bis Mitte des 19. Jahrhunderts 105-151
állt. Ezen a helyen valaha a Zichyek óbudai majorja volt (miután 17291730 körül a major korábbi helyét a földesúri kastély foglalta el); 1767 körül az uralkodó rendeletére ezt a majort átadták az angolkisasszonyoknak, akiket Mária Terézia akkortájt telepitett át Vácról Budára; 1770-ben ugyan visszaváltották tőlük, ^° ennek ellenére még évtizedekig "az angolkisasszonyok volt majorja" néven emlegették. Az ezt követően itt létesített urasági kocsmát egy darabig csak"beym Englischen Fräulein" vagy "béym Schiess-Statt" kocsmának 117 nevezték. A később használatos "Vörösfenyő" elnevezés ( zum Làrchbaum ) először az 1787-es községi számadáskönyvben fordult elő. Ez a kocsma a Varásdytérkép készítése idején, tehát a XDC. század derekán még fennállt. Lakóházak A XVIII. században az óbudai lakóházak túlnyomó többsége jobbágy- és zsellérház volt, - néhány kivételtől eltekintve kicsiny és rosszminőségü épület. Bár Óbudán a török utáni ujjáépités idején csaknem minden ház középkori alapfalakra épült, a felmenő falak anyaga többnyire a gyorsan romló "égetlen fődtégla", vályog volt; à korabeli forrásokban azért esik sokszor szó "rongyos" és "dűlőfélben lévő" házakról. Bél Mátyás leírása szerint a rendkívül szerény, falusias házikókat, bár építésükhöz sok római követ is felhasználtak, többnyire nád vagy szalma fedte. 118 Az óbudai házakba beépített római kövekről egy angol utazó hiradása is ránk maradt a XVIII. század végéről. Townson, amikor 1793-ban muzeumot keresett Óbudán, hogy az antik maradványokat megszemlélhesse, azon álmélkodott, hogy a köveket az egész városban szétszórtan találja a falakba építve, a tiszttartó házát pedig valósággal "felséges gyűjtemény"-nek nevezte, ahol a falban rengeteg feliratos római kő volt látható. Az építkezés gyenge minősége magyarázza, hogy a XVIII. századi óbudai lakóházak közül alig néhány maradt fenn (de ezek sem parasztházak voltak). Az idő romboló munkája, s ezenfelül az elemi csapások, kivált az 1775-ös és az 1838-as jeges árvizek pusztításai 11 9 folytán a lakóházakat néhány évtizedenkint újjá kellett építeni. Az a városkép, amelyet a XIX. század végi és XX. század eleji fényképek, grafikák, festmények és leirások megörökítettek, s amely részben az 1970-es évekig szinte változatlanul fennmaradt, voltaképpen az 1838-as árvíz utáni ujjáépités eredményeként alakult ki. A lakóházak túlnyomó többsége jobbágy- vagy zsellértelken épült. Az utóbbiak általában jóval kisebbek voltak az előbbieknél, ezért is nevezték a zselléreket Kleinh'áus sie r-nek, azaz kisházasoknak. A telekformák a terepviszonyoknak megfelelően változtak, mindamellett a jobbágytelkek többsége igen hosszú, s ehhez képest keskeny parcella volt. A XVIII. században Óbudán a fésűs beépitésmód uralkodott, vagyis 131
