Tanulmányok Budapest Múltjából 20. (1974)

B. SZEKCIÓ (Szocialista korszak) - KOVALCSIK József: A művelődés és a kulturális élet változásai Budapesten (1945-1973) - NÉMETH Lajos

Közismert tény, hogy Budapest máig is domináns városépítészeti képe a századfordulón alakult ki, ekkor épültek azok a nagy középületek, amelyek rendeltetésüknél fogva is szimbolikus-reprezentatív jelentések hordozóivá és különféle képzőművészeti ágak, műfajok összefogóivá válhattak. Az is közismert, hogy ezekre a nagy monumentumokra a korabeli magyar társadalom eszmevilága, a historizáló eklektika nyomta rá a bélyegét, és e historizáló, eklektikus stilus nyomasztó jellegén az a tény sem változtatott, hogy a szecessziónak sok rangos müve épült Budapesten is. A szecesszió ugyanis e szempontból már későn érkezett, hiszen a szimbolikus-reprezentatív funkciójú középületek túlnyomó része már korábban, historizáló-eklektikus stílusban felépült, márpedig e középületeknél volt lehetőség a képzőművészeti ágak összefogására. Ezért az ilyen nagyobbszabásu, stílus orientáló szeceszsziós középületek inkább a lassabb ütemben fejlődő vidéki városokban kerültek felállitásra, mint példázza a marosvásárhelyi vagy a szabadkai művelődési palota. A két világháború között sem épült annyi jelentős középület, hogy a kor felvehette volna a versenyt az uralkodó historizáló eklektikával, sőt tragikus módon a húszas években a historizmusnak, - élén a neobarokkal -, uj hulláma is tetőzött. A valóban modern épitészeti és képzőművészeti irányok háttérbe voltak szorítva, nagyszabású épitészeti és képzőművészeti koncepció kibontakozására nem adott lehetőséget a retrográd társadalmi helyzet. Ami uj mutatkozott, az megfelelően a magyar fasizmus klerikális orientációjának, a templomépítészetben figyelhető meg. Itt valóban kísérlet történt a képzőművészet ágainak az összefogására és egységes stílus kialakítására. Mindenekelőtt a városmajori templomra gondoljunk, a novecento igazodásu, ujklasszicista római iskolának e modell-tisztaságu termékére, amely természetesen magában hordta mind azt az ellentmondást, ami a római iskola sajátja volt. A neoklasszicista igazodásu építészet és képzőművészet sem tudta azonban veszélyeztetni az uralkodó eklektikus stílust, jóllehet elszórt emlékeit a templomépítészeten tul is megtaláljuk, igy például köztéri plasztikában. A felszabadulás után egyideig ugy látszott, hogy az uj társadalom meg akarja és meg tudja teremteni azokat az uj középületeket, amelyek az építőművészet és a képzőművészet együttes erejével szimbólum érvényűek és stilus szervezők lehetnek. A MÉMOSZ székház, a régi Szabad Nép székház vagy az olyan képzőművészeti csoportosulás, mint a "Közösségi művészet felé!" kiállítás ugyancsak példázták ezt, arra utalván, hogy az építészet és a képzőművészet területén is van lehetőség a szocialista szellemű átalakulásra és a forradalmi átalakulás olyan nagyszabású uj müvekben is tükröződni fog, amelyek meghatározzák Budapest uj arcát is. A nagyszabásúnak ígérkező programot azonban megzavarta az ötvenes évek esztétikai vulgrizmusa, a marxista esztétika hibás értelemzéséből fakadóan megerősödő konzervatív, klasszicizáló irányok újjáéledése. Jól jellemzik ezt az ötvenes évek elején felállított köztéri szobrok - példázza a Kossuth- és Dózsa emlék-, amelyek stílusukban inkább kötődnek a századvég historizmusához, mint az 1945 utáni uj szellemhez. A hatvanas évektől változott a helyzet és szemtanúi lehetünk Budapest városképe forradalmi változásának. Mert kétségkívül a képzőművészeti kultúra módosulása leginkább e téren mutatkozik meg, és az uj létesítmények ereje következtében az eklektikus-historizáló stilus kezdi elveszíteni azt a hegemóniáját,amely több, mint fél évszázadon át érintetlen volt. Mindenekelőtt az Erzsébet-hidra és a vele kapcsolatos átrendezésekre, utakra, a Déli pályaudvarra, a Metro-ra, a rendkívül sokoldalú és szellemes műemlékvédelemre, a várnegyed újjászületésére gondoljunk, de emellett olyan sikerült egyedi alkotásokra is, mint a Chemolimpex székház vagy a mérethibái és városképileg nem valami szerencsés megoldása ellenére is impozáns Intercontinental. Persze a nagy eredmények mellett vannak fiaskók is, mint a nem szerencsés toronyépületek, a Martinelli tér tönkretétele vagy a tabáni templom csodás terének a durva elrontása - de mégis a jó dominál, és e téren szembeötlő, hogy mit teremtett korunk és milyen koncepció alapján kívánjuk továbbfejleszteni a fővárost. Sajnálatos azonban, hogy ezek között az uj épületkomplexumok között kevés olyan található amely rendeltetéséből következően is szorgalmazná az építészet és a képzőművészet együttműködését. Ilyen lenne az uj Nemzeti Színház, uj kortárs múzeum, reprezentatív művelődési központ, egyetemi város stb. Ezekre azonban ezideig anyagi okok miatt nem kerülhetett sor, ezért még nem születhetett meg az olyan stilusmodellt reprezentáló mü, mint volt a két világháború között az említett városmajori templom, korábban az Opera vagy a Tudományos Akadémia. Ezért azok a rangos képzőművészeti monumentális müvek, amelyek az elmúlt másfél évtizedben születtek, túlnyomórészt korábbi stílust tükröző épületbe, belső térbe kerültek, ezért ha önmagukban rangosak is - mint példáulBarcsay Jenő mozaikja. Kondor Béla pannója -, nem tudtak stilusorentálóvá válni, nem nyomják rá tehát bélyegüketa város képzőművészeti kultúrájára. 224