Tanulmányok Budapest Múltjából 20. (1974)
B. SZEKCIÓ (Szocialista korszak) - SÁGVÁRI Ágnes: A szocialista várospolitika problémái 1945-től napjainkig
Az 1954. évi un. második tanácstörvény megszüntette a belügyminisztériumi felügyeletet, növelte a tanácsok hatáskörét, pontosította a szakigazgatási intézmények feladatkörét és döntési jogát. 1954-től mintegy 1960-ig - a kettős irányitás rendszerének fenntartása mellett is - számos előkészület történt arra, hogy a fővárosi intézmények irányításában és ellenőrzésében a tanács nagyobb jogkört kapjon. Témánk szempontjából nem tekinthetjük a pártkongresszus állásfoglalását és a tanácstörvény előírásait korszakhatárnak, hiszen ez időtől nagyjából 1958-ig kísérleti stádiumban volt mind a tanácsok működésének korrekciója, mind a területi felügyeleti elv konkretizálása, amelyek nélkül pedig viszonylag önálló várospolitika nem képzelhető el. Éppen ez adja a jelentőségét a Budapesti Pártbizottság 1955. évi kezdeményezésének , amelyben egy általános rendezési terv szükségességét indokolta. A Budapesti Pártbizottság a Fővárosi Tanács Végrehajtóbizottságával tartott február 11-i ülésén taglalta a város településeinek további fejlesztésére vonatkozó szempontokat, kijelölte a fő közlekedési hálózatot és kisérletet tett a város uj épitészeti arculatának megkomponálására is. A Budapesti Pártbizottság e téma napirendretüzésével sok értékes szakembert és kollektívát mozgósított, kezdeményezést patronált. Mindenekelőtt felelevenítette és alkalmazta Nagy-Budapestnek 1948-ban megfogalmazott tervét. Tette ezt annak tudatában, hogy csak a legszerényebb megoldásokra nyílik lehetőség, mivel az adott korszakban továbbra is a régi területi és települési aránytalanságok hatnak, amelyek kiegyenlítése évtizedes feladat lesz. Húsz éves távlatból visszatekintve megállapítható, hogy az 1948-as első városfejlesztési előterjesztéssel, pontosabban annak 1955. évi továbbfejlesztésével vette kezdetét a mai Budapest arculatának kialakulása. 1955-ben a tárgyalásokon visszatértek arra a gondolatra, hogy a Belvárost közvetlenül körülvevő települések városiasán formálódjanak, s ehhez csatlakozzék egy korszerű, agrárjellegű és üdülőtelepeket is magábafoglaló övezet, amely célirányos ipartelepítéssel együtt biztosítja e területek helyi önállóságát, hogy lakosságuk élet- és munkalehetőségeit ne Budapest belterületén, hanem a környéken találják meg. Mind a közlekedés, mind a közművesítés vonalait oly módon határozták meg, hogy azok Nagy-Budapest települési egységként történő kibontakoztatását szolgálják. Egyöntetű álláspont alakult ki a tekintetben, hogy folytatódjék a századfordulón kialakított sugaras irányú úthálózat-fejlesztés, s összefüggő alközpontok rendszere épüljön ki. Időben készült figyelmeztetés volt ez a terv, amely gátat kívánt szabni az uj ipari létesítmények, építkezések önkényes telepítésének, a hagyományos városképet és műemlékeket feláldozó irányzatoknak. Érdeme, hogy számolt Nagy-Budapest adottságaival, és az elhanyagolt urbanizáció problémáira irányítottal a figyelmet. Mielőtt az elképzelések és az uj szervezet együtthatására pontos tervek születhettek volna, a fejlődési folyamatot visszavetette az 1956. évi ellenforradalom, amelynek során a rombolásokkal és termeléskieséssel együtt 1 642 milliós kár keletkezett. Az ellenforradalmi kísérlet közepette a tanácsok megmaradtak, s a fegyveres forradalmi ellentámadás, majd a konszolidáció idején önállóságukról tettek tanúbizonyságot, alakosság körében tekintélyre tettek szert. Mivel elsődleges szempont a politikai konszolidáció volt, - amelyben a szövetségi politika és az állampolgárok napi életfeltételeinek rendezése állt előtérben - hosszutávu várospolitikai tervek kimunkálására közvetlenül nem került sor. De az MSZMP politikai irányvonala, a szocialista demokrácia kibontakoztatására vonatkozó koncepciója, a helyi sajátosságok messzemenő vizsgálata és a lakosság szükségleteit kielégítő népgazdasági ágak preferálása megteremtette egy Nagy-Budapestet átfogó korszerű várospolitika elvi alapjait. Szervezeti feltételeit pedig a tanácsi hatáskör szélesítése s a tanácsok gazdálkodási körének határozott kibővítése nyújtotta. Az Elnöki Tanács 1958. február 18-án megjelent törvényerejű rendelete szerint jelentősen bővült a tanácsok igazgatási-gazdálkodási és szervezési jogköre, amely a tanácsok községfejlesztési munkájának szabályozásáról, a községek és a városok fokozottabb állami támogatásáról intézkedett. A megsokszorozódott hatáskör és a vele járó felelősség, valamint a tanácsválasztások időpontja (két évvel az ellenforradalom után) adott kiemelkedő jelentőséget az 1958. novemberi választásnak, amelyen a lakosság 98 %-a vett részt, s a szavazók a fővárosi és a kerületi tanácsokba 300-nál több tagot delegáltak. Radikálisan megváltozott a főváros társadalmi szerkezete: eltűntek a volt uralkodó osztályok, a régi tisztviselők, elsüllyedtek a széles kispolgári rétegek; az uralkodó osztálylyá szervezett proletariátus elfoglalta helyét a politikai életben, az államigazgatási pozíciókban. 194
