Tanulmányok Budapest Múltjából 20. (1974)

A. SZEKCIÓ (Kapitalista korszak) - VÖRÖS Károly: A művelődés és a kulturális élet alakulása Budapesten (1873-1945) - FALVY Zoltán

FALVY Zoltán: Vörös Károly Budapest művelődését és kulturális életét vizsgálva, előadásában egy igen érdekes ellentétpárt állitott fel: az intézményes és a spontán kultúrát, amely szerint a szembenálló társadalmi erők ezekbe a kategóriákba polarizálódnak. így az intézményes kultúra tartja fent a kulturális központi tömegfunkciók intézményeit, s ennek felvevői, alkalmazói az értelmiség, jómódú, müveit polgárság soraiból kerülnek ki, országos és nemzetközi törekvéseket egyaránt szolgálnak, de elsősorban a legfelsőbb társadalmi rétegek igényei szerint. Ezzel szemben áll a tömegkultúra, a nagyvárosi helyi kultúra, amely egyértelmüleg a kispolgárság és a 100 éves történet folyamán egyre erősebbé váló munkásosztály kultúráját foglalja magában, s amelyet a referátum spontán kultúrának emlit. Példaként erre a zenei élet bizonyos megnyilvánulásait tárgyalja részletesen. A város zenei életét azonban sokkal több és bonyolultabb komponens határozza meg. Bármennyire spontán módon alakul is ki pl, a szórakoztató zene, vagy alakul ki a könnyű szinpadi műfaj, az operett, egyik sem lehet egyedül jellemző egy város, vagy egy fővárossá fejlődő nagyváros zenei kultúrájára. Hová vezetne, ha mindezeket a jelenségeket 1973-ban vizsgálnánk meg Budapesten. Nem lepődnénk meg "Uj Zrinyiász" módjára a változásokon; csaknem ugyanazokkal a címekkel találkoznánk a Fővárosi Operettszínház műsorán vagy a vendéglátóipar zenekarai által játszott érzelmes, kispolgárias-népies magyarkodó dalrepertoárján. Ez lenne az értékmérője a város zenei kultúrájának? Az bizonyos, hogy a magas kultúra minden időben befolyásolta a lentit és a XIX. századi nagy romantikus zeneszerzők, mint pl. Erkel Ferenc vagy Mosonyi Mihály nemzeti iránya egyszerűbb "szalonkomponisták kezén erőtlen s divatoskodó magyar ábrándok, cigányos átiratok ponyva műfajává" degradálódott. S ha ez a befolyás néha napjainkig ható, ha valóban nagy társadalmi réteg Ízlését befolyásoló, mégsem szabad figyelmen kivül hagyni, hogy a bizonyos lenti kultúra is létrehozta a maga intézményes formáit, pl. a munkás énekkari mozgalomban. Az Általános Munkásszövetség kórusában már a 20-as évektől Justus György, Szalmás Piroska, Vándor Sándor kezdeményezésére olyan intézményes bázis alakult ki, amely a magas kultúra avantgárdé-jának méltó hirdetője lett és a harmincas évekre széles rétegben otthont adott Bartók és Kodály művészetének is. Ez a munkás-intézmény-oldal számos zeneszerzőt hozott kapcsolatba a munkás kulturális mozgalommal (az emiitetteken kivül elsősorban Szabó Ferencet, Kadosa Pált, Kúti Sándort, Szelényi Istvánt, Mihály Andrást, Tardos Bélát) és nemcsak intézményes, hanem spontán formákban is továbbterjedt. Reinitz Béla, Szabó Ferenc, Arma Pál dalainak a spontán kultúrában való elterjedését a ma folklorisztikusan felgyüjthető variánsok meglehetősen nagy száma bizonyitja. Ez pedig annak a munkás énekkari mozgalomnak az eredménye, amely olyan hagyomány nyomán jött létre, mint a századvég u. n. nagy dalár-mozgalma és amely igen határozott intézményes formákat öltött a főváros egyesítésének éveiben (pl. az Országos Daláregyesület). Ezeknek a kórusoknak a találkozóin kerültek közel az énekkarokba tömörült spontán zenével élő néptömegek az ország vezető zeneszerzőivel, elsősorban Erkellel, Liszt Ferenccel. De maga az intézményes kultúra sem volt a zene területén elszigetelt. A Zeneakadémia felállítása 1875-ben éppen arra jó példa, hogy nemcsak a felsőbb körök keretei közé húzódott vissza a zenei élet, hanem az intézmény megalakításáért folyó harc tömegigényt fejezett ki, a zene magasszinvonalu oktatását mindenki számára. Bár az országgyűlés már 1873-ban megszavazta a költségeket, az alapítási törvény csak 1875-ben lépett hatályba. Előbb Liszt Hal-téri lakásán talált otthont,majd 1879 őszétől a Vörösmarty utca és a Sugár ut sarkán, ahol Liszt körül egyaránt megfordultak a tehetséges tanulók, a legnagyobb bel- és külföldi zeneszerzők, de a szenzációra éhes főúri körök is. Liszt után 1886-tól Michalovics Ödön lett az igazgató, aki a Magyar Wagner Egylet élén is állott, s akinek a révén a leginkább hódított tért fővárosunkban a wagnerianus iskola. Mégis az ő igazgatása alatt nőtt fel Dohnányi, Bartók és Kodály, akiket ha a város kétféle polarizálódó kultúrájába akarnék besorolni, ugyancsak megakadnánk. Egy olyan nagy romantikus programból nőttek fel (mindannyiuknak Koessler, a neves osztrák pedagógus volt zeneszerző tanáruk a Zeneakadémián), amely elsősorban a külföld zenei áramlataiból táplálkozott és amelyben Európa volt a fontos, a magyar alig, vagy egyáltalán nem. Szabolcsi Bence irja egy helyen "egyiknek élete a másik nélkül látszat-élet és csak arra jó, hogy az ország önmagát áltassa félműveltség és felületes magyarság mákonyával. " Ez ellen a felületes magyarság ellen indult harcba Bartók és Kodály, bár tanuló-éveikben, első próbálkozásaikban aligha sikerült kivonniuk magukat a későromantika erős európai befolyása alól. De maga az a tény, hogy kapcsolatba kerültek az igazi népzenével - ami Liszt 15 113