Tanulmányok Budapest Múltjából 17. (1966)

VÖRÖS KÁROLY: Budapest legnagyobb adófizetői 1903-1917

1. A törvényhatóságok és községek legnagyobb adófizetőinek folyamatos jegyzékbe foglalását a különböző fokú (törvényhatóság, r. t. város, község) önkormányzati testületeket immár a polgári állam igényeinek megfelelően átszervező, kiegyezés utáni törvényalkotás, az 1870. évi 42. és az 1871. évi 18. törvénycikkek rendelték el azzal a célzattal, hogy e jegyzékek szolgáljanak alapul az önkormányzatokat irányító képviseleti testületekben (törvényhatósági bizottság, r. t. városi, ill. községi képviselőtestület) ugyané törvények által a legvagyonosabb elemek számára biztosított, őket automatikusan, minden jelölés, választás kizárásával, csupán megfelelő vagyoni helyzetük, ill. az ezt kifejező állami egyenesadójuk összege alapján megillető, a testület tagságának felét jelentő tagsági helyek betöltéséhez. A politikai befolyást a legtöbb adót fizetők (értékképviselők vagy közkeletű néven virilisták) s személyükön át a vagyon számára ilyen nyersen biztosító törvények meghozatala természetesen nem ment ellenkezés nélkül. Az első ilyen törvényt, mely az államélet kulcsfontosságú középfokú önkormányzati szerveinek, a törvényhatóságoknak új szervezetét szabályozta, a kiegyezés után összehívott első parlament, az 1869—1872. évi országgyűlés elé 1870 májusában terjesztette be Rajner Pál belügyminiszter, indoklásában a polgári vagyonosodásnak a politikai és önkormányzati életben már csak nagyarányú közteherviselésénél fogva is szükséges és méltányos súlyhoz juttatására hivatkozva. Hosszadalmas és itt nem ismertethető — bár önmagában is rendkívül jellemző és tanulságos — vita után, melyben az ellenzéki függetlenségi párt a legélesebben tiltakozott az „új oligarchia" létesítése ellen, a kormányon levő Deák-párt az év nyarára a törvényt nagy többséggel elfogadta, majd immár sokkal kisebb ellenállás után elfogadást nyert a vonatkozó részében ugyanezen elven alapuló községi törvény, az 1871. évi 18. te. is.

2 A virilizmus, mely ettől kezdve, egyes módosításoktól eltekintve, egészen 1945-ig rányomta bélyegét a magyar polgári önkormányzatok életére, megalkotásának idejében még nem tekinthető egyértelműen káros vagy reakciós intézménynek. A feudális csökevények még rendkívül elevenen élő és ható (és nemzeti jelszavakkal az 1860 óta kibontakozó politikai mozgalmakba is beépülni képes) tényezők ekkor: kivált vidéken, ahol a nemesi szavazati jognak akkor birtokában levő nemesek számára személyükre szólóan még 1848 törvényhozása által is biztosított választójogot az 1867 utáni törvényhozás is érintetlenül hagyta, csupán az 1848—1872 között ténylegesen gyakorolt szavazati jog igazolását kívánva meg. Könnyen átlátható, hogy az ancien régime a választójog birtokában így minden vagyoni cenzustól függetlenül meghagyott kisnemessége és deklasszálódó középnemessége — városokban pedig a kibontakozó polgári átalakulás sok vonatkozásával nem kevésbé élesen szembenálló, reakciós céhes kispolgárság — nagy számbeli fölényének és szélesen kiágazó kapcsolatainak révén, a törvényhatóságokat már ekkor könnyen a legmaradibb reakció bástyáivá építhette volna ki. Velük szemben a számszerűleg még gyenge tőkés kereskedő és iparos polgárság ilyen privilegizálása pillanatnyilag kétségtelen pozitív jelentőségű lépés volt (ugyanúgy mint pl. a közigazgatás és bíráskodás ugyan-e törvényalkotásban történt s az ellenzék által ugyancsak hevesen ellenzett szétválasztása is). Ami azonban a rendszert csakhamar, alig két évtized alatt valóban a reakció útjára taszította, az a birtokon belül jutott helyi burzsoáziának a kapitalizálódni képes hajdani feudális erőkkel gyorsan létrejött és — a továbbra is fennálló ellentétek ellenére is — a rendszer további demokratizálására irányuló minden (most már a haladó polgárság oldaláról is egyre sűrűbben jelentkező) törekvés elleni egyre szilárdabb szövetsége volt, amely leginkább az általános, titkos választójog követelésének hatására alakult ki. Ez az önkormányzatok politikai életét mind maguk a képviselőtestületek, mind a virilizmus nyomasztó túlsúlya folytán demoralizálódott választók vonatkozásában ettől kezdve teljesen elsekélyesítette s azt ugyanakkor egyre jobban részint az apparátus, részint a „hivatásos" várospolitikusok kezére adta. Vizsgált időszakunkra, a XX. század elejére így a virilizmus intézménye már egyértelműen reakcióssá vált. 2 Az 1869. évi Ápril hó 20-dikára hirdetett országgyűlés nyomtatványai. Képviselőházi Naplók VIII. k. (IV. 29—

VIII. 2 között passim a viták); Irományok VI. k. 576. sz. (Tisza Kálmán és 11 Társa ellenjavaslata), 580. sz. (Madarász, Táncsics, Vidacs és 18 Társuk tiltakozása). 146