Tanulmányok Budapest Múltjából 15. (1963)

Mályuszné Császár Edit: A főváros színházi életének megmagyarosodása, 1843-1878 = Die ungarische Sprache gewinnt die Oberhand im Theaterleben der Hauptstadt, 1843-1878 445-487

Húsz évvel Meiningen előtt szerette a felvonulásokat. Gondosan feljegyezte, hogy ki hogyan vesz benne részt, merre fordul. (Ezek a felvonulások természetesen a realizmusnak semmiféle igényével sem léptek fel, csak színszerűek és látványosak voltak.) A drámai szereplők mellé, ha a szükség úgy kívánta, beosztotta ilyenkor a balettszemélyzetet is. A színház szegény volt, de a kor szokása még gazdag színházaknál sem követelte meg, hogy minden drámához külön díszlet, kellék, jelmez készüljön. A Nemzeti Színház e tekintetben sohasem kényeztette el közönségét. Azonban már tizenöt éve fennállt, s volt egy csomó olyan vászna, amelyek hasonló tárgyú darabhoz változtatás nélkül, vagy kis átfestéssel alkalmazhatók voltak. Kgressy összeválogatta a megfelelőket, és így az ötvenes évek második felében lábra kapó történelmi drámadivatot találékonyságával úgyszólván fillér nélkül is látványosan ki tudta elégíteni. A közönség szcenikai igénye akkor természetesen sokkal kisebb volt, mint ma, de így is el kell ismernünk, hogy a színház raktárainak ügyes variálása, amivel a korán meghalt Fáncsy és Kgressy, a romantika két nagy rendezője egyformán dicsekedhetett, a sikeres színpadra alkalmazásnak ez időben legalább olyan követelménye volt, mint a játékbeli tudás és az energia. Egressy az elsőrendű tagokat még nem rendezte. Működése a színpad berendezésének előírásán, a megfelelő kellékek előírásán kívül csak a mellékszemélyekre és a statisztériára terjedt ki. Elsőrendű tagot nem volt szokás irányítani, noha Egressytől inkább elfogadtak tanácsot, mint bárki mástói. A többiek fölött úr volt, s ha ő rendezett, össze is fogta az előadást: személye garancia volt arra, hogy semmiféle egyéni elképzelés vagy fegyelmezetlenség ezekben az alsóbb régiókban nem fordul elő. Az abszolutizmus korának tizennyolc éve indította el valójában a magyar színjátszást a rendezés útján. Ekkor tette az első lépéseket az összjáték felé. Egressy még csak a négy-öt főszereplőn kívüli játékot szervezte meg. Alig tíz esztendő múlva megindult a törekvés az együttes kiépítése felé.

39 Állandó, tapasztalt vezetők, a Nemzeti Színházat pályájuk delelőpontjának érző, tehetséges színészek, megszokott, de időnként megújított színpad, díszletek, kellékek: mindez máris sokkal több volt, mint amivel 1847 óta a fővárosi német színészet dicsekedhetett. Ehhez járult még a magyaroknak a Német Színházétól elütő műsora is. A francia romantika továbbra is uralkodott az ízlésen, de vonzóerő szempontjából csaknem ugyanannyit jelentett a gyengécske hazai színműirodalom. Bármilyen különösen hangzik is, az az otthonos színezet, ami Szigligeti, Dobsa, Szigeti és társaik vígjátékait jellemezte, nemcsak a fővárosba szorult magyar értelmiséget és szegény kispolgárságot érdekelte, hanem hovatovább a német polgárt is. Ebben az időben kezdte magát valóban magyarnak érezni a fővárosi német vállalkozó, iparos, vendéglős, a szatócs, a szabó . . . Végigszenvedte a Pest és Buda fölött elvonuló háborút, ostromot, városlövetést. Elvesztette a pénzét azokon a soha meg nem fizetett előfogatokon és árukészleteken, amelyeket egyik 457