Tanulmányok Budapest Múltjából 15. (1963)

Mályuszné Császár Edit: A főváros színházi életének megmagyarosodása, 1843-1878 = Die ungarische Sprache gewinnt die Oberhand im Theaterleben der Hauptstadt, 1843-1878 445-487

vagy másik hadsereg a várostól követelt. 1849 után pedig legfeljebb személyi biztonságában élvezett előnyt a magyarokkal szemben, minden más, a háborút követő általános elszegényedés, a katonai terhek, a felemelt adók éppen úgy sújtották, mint az ország többi lakóit. A sorsközösség pedig nagy egységformáló erő. Mit érdekelte a kis boltost, hogy hogyan él a bécsi grájzler, aki ,,megnyerte a háborút"? Ő elvesztette. És ámbár éppen olyan jól, sőt talán jobban beszélte a német nyelvet, mint kollégája a Mariahilferstrassén, számára az vált érdekessé, amit Balatonfüredről mutatnak neki — Balatonfüredről, ahova maga is elmegy üdülni, ha jó volt az üzletmenet.

40 Virágkorában a pesti német színházat nemcsak a zömében németül beszélő arisztokrácia látogatta, nemcsak a német ajkú fővárosi lakosság, akinek a számára készült — végtére is, a város színháza volt, a napóleoni háborúk kereskedelmi forgalmának polgári hasznából épült —, hanem a művelődésre szomjas magyar értelmiség és a vidékről felránduló birtokos nemes is. Az egyetlen réteg, amelynek a számára kezdettől fogva ellenszenves volt, a fővárosban élő magyar kispolgár, a legszegényebb iparosok, mesterlegények, akik a német céhrendszer szűkkeblüségét korán megtanulták gyűlölni.

41 Ez azonban számban nem nagy, jelentőségben — így gondolták a színház igazgatói—teljesen mellőzhető elem volt.

42 1849 után gyökeresen megváltozott a helyzet. A főnemesség éppen úgy megsértve és mellőzve, mint minden más magyarországi lakos, néhány teljesen germanizálódott, aulikus familiát kivéve, birtokán ült és duzzogott. Ha a fővárosba jött, semmi esetre sem ment el a nyomorúságos német Noth-Theaterbe, ahol tere sem volt arra, hogy magát mutogassa, hanem magyar operát hallgatott a főhercegi helytartóval egy fedél alatt. A nemesség sorából sokan arra kényszerültek, hogy a fővárosban keressenek maguknak megélhetést. Ezek minden baj ükért a „németet" okolták, és ha rászánták magukat a kiadásra, csak a Nemzeti Színházat látogatták. A magyar értelmiség már 1837 óta nemigen tette be lábát a német színházba, az írók éppen nem, az egyetemi ifjúság csak fütyülés, vagy botrányrögtönzés céljából. A magyar iparosok hébe-korba inkább megfizették a Nemzeti Színház magasabb karzati helyárait, de nem mentek 10 krajcárért a Vigadó-terembe, hiszen azelőtt is mellőzték a német produkciókat, A jó opera a művelt német polgárságot is a Nemzeti Színházba csalogatta. A polgárság ifjabb nemzedéke már beszélt magyarul, s ide járt a népszínművek, balettek, vígjátékok, sőt a nem német klasszikusok estéin is. A kispolgárt a szabadságharc élményei és tapasztalatai idegenítették el a bécsi possétól (bohózat) és a német lovagdrámától. A becsvágyó Witte most a régi hagyományokat kísérelte meg feltámasztani, azt az időt, amikor a német klasszikus dráma és az opera egyaránt a német színházban találta meg méltó otthonát. Még a tűzveszélyes, kis, olcsó, ideiglenes színházhelyiségbe elhozatta Eudwig Löwét, a Burgtheaternek ez idő tájt ünnepelt, és a magyarok számára is rokonszenves tagját, s Deinhardstein könnyű szórakozást nyújtó Garrick-jától a Judith und Holofernesen keresztül minden lehető parádés szerepben 458