Tanulmányok Budapest Múltjából 13. (1959)

Sipos Aladár: Budapest gyáripara, 1919-1933 = Fabrično-zavodskaâ promyšlennost' Budapešta 475-553

Az uralkodó osztály erre a célra népszövetségi kölcsönt vett fel. Enaek segítségével létesült a Magyar Nemzeti Bank is, amely 1924. június 24-én kezdte meg működését. Az 1924. évi valutastabilizáció körülményei sok irányban befolyásolták a későbbi gazdasági fejlődést. így mindenekelőtt ki kell emelni, hogy a valutastabilizáció külföldi eladósodással és a nemzetközi finánctőke magyarországi ellenőrző szerepének megerősödésével állt kapcsolatban. A népszövetségi kölcsön 7 országban (ezenkívül kis részben Magyarországon is) került kibocsátásra, összesen 307 millió aranykorona névértékben. Mind kibocsátási árfolyamát, mind egyéb feltételeit tekintve jellegzetesen uzsorakölcsön volt. A névértéknél jóval alacsonyabb (80— 88% közötti) kibocsátási árfolyamok, továbbá a különféle tőkés érdekeltségek által harácsolt „költségek" és „jutalékok" következtében a 307 millió korona adóssággal csak 253,8 millió korona tényleges bevétel állott szemben (ebből Magyarországról 9,9 millió származott). A kölcsönjegyző külföldi tőkések igen nagy kamatjövedelemre tettek szert. A kölcsön biztosítékául lekötötték az egész vámbevételt, a dohány- és só jövedék tiszta hozadékát és a cukorfogyasztási adót; a kölcsönnek minden más állami tartozással szemben elsőbbsége volt. E rendelkezések végrehajtását a Népszövetség által kijelölt főbiztos, az amerikai Jeremiás Smith ellenőrizte.

44 Az események utólag igazolták, hogy,a népszövetségi kölcsön a valutastabilizáció szempontjából fölösleges, vagy legalábbis erősen túlméretezett volt. A külföldi kölcsön felvételét a kormány annak idején azzal indokolta, hogy a stabilizáció után az államháztartás esetleges deficitjét fogják belőle fedezni, nehogy ebből a célból ismét inflációs pénzkibocsátáshoz kelljen folyamodni. Valójában azonban csak 1924 őszéig volt szükség az államháztartás hiányának külföldi kölcsönnel való pótlására, s az ez irányú legnagyobb átmeneti igénybevétel sem haladta meg az 50 millió aranykoronát, vagyis olyan összeget, amelyet "belső erőforrásokból is elő lehetett volna teremteni.

45 A kölcsön hozamát tehát nem az eredeti rendeltetése szerint használták fel, hanem túlnyomó részét, 214 millió pengőt, az 1925—1929 közötti öt év jórészt improduktív állami beruházásokra fordították. A stabilizáció után következő évek egyik jellegzetessége volt a mesterségesen teremtett pénzszűke is, mert a külföldi tőke által az ország nyakára ültetett „szakértők" oly módon maximálták a bankjegyforgalmat, hogy az nem elégítette ki a nemzetgazdaság szükségleteit.

46 Mindez a súlyos közterhekkel együtt

47 valóságos válságot okozott, amelyet a polgári irodalom „szanálási válságnak" nevezett, s amely körülbelül két évig fékezte a nemzetgazdaság fejlődését. A stabilizáció után a finánctőke érdekében teremtett pénzszűke olyan helyzetbe juttatta a magyarországi nagybankokat, hogy még fokozottabban behatolhattak az iparba s megszerezhették az ellenőrzést csaknem az összes fontosabb magyarországi iparvállalat fölött. Ennek a folyamatnak az eredményeit az 1929. év végi állapot alapján vizsgálva 487 > íit