Tanulmányok Budapest Múltjából 13. (1959)

Sándor Vilmos: A budapesti malomipar kialakulása, 1839-1880 = Die Entwicklung der Mühlenindustrie Budapests, 1839-1880 315-422

hol találtunk támogatásra a bécsi tőkénél? Sehol! Nem áll módunkban ilyen vállalkozásokban résztvenni — ez volt a visszautasító frázis. Nos malomiparunk felvirágzott a bécsi tőke nélkül..." —olvashatjuk az 1867. évi Pester Lloydban.

107 A budapesti malomipar kibontakozásában szerepet játszó Barber és Klusemann osztrák tőkések 1867 után kiszorultak onnét, de 1873 után, amikor az osztrák Creditanstalt érdekkörébe tartozó Magyar Általános Hitelbank átvette a tönkrement Blum-féle és Árpád malmot, az osztrák tőke közvetve újra behatolt a budapesti malomiparba. Ez azonban nem változtatott azon, hogy a budapesti malomipar lényegében a magyar polgári nagytőke kezén volt. Az osztrák tőke Ausztriában — amely pedig a budapesti malomiparnak a belső piac mellett a legfontosabb piaca volt — nem vette, nem is vehette fel a versenyt a magyar liszttel. A közös vámterület ebben az esetben nem az osztrák, hanem a magyar burzsoázia számára volt előnyös, s részben ezért is a hazaimalomipar már az 1860-as évek elején fölénybe került az osztrák malomiparral szemben. Másrészt viszont az ausztriai malomipar fejlődéséhez hiányzott a nyersanyagbázisnak az a bősége, ami a magyar malomiparnak rendelkezésére állott, s amelyre eredményesen lehetett a legmodernebb technikát alkalmazó nagyipari liszttermelést felépíteni. Magyarország gabonatermelésének méretei lehetővé tették, s szükségszerűen arra is ösztönöztek, hogy a hazai malomipar ne csak a magyarországi belső piacra, hanem a közös vámterülettel rendelkező monarchiának — ebben az értelemben — belső piacára támaszkodjon, míg Ausztria gabonatermelése saját piacának ellátására sem volt elegendő. Az ausztriai malomipar fejlődési lehetőségei tehát lényegesen korlátozottabbak voltak a hazai malomiparénál. Mivel pedig az osztrák burzsoázia egészének fontos érdeke volt, hogy az ipari termelés költségeit befolyásoló kenyérárak Ausztriában alacsony szinten maradjanak, szabad utat engedett a magyar lisztnek. Továbbra is érdekében állott — nem kevésbé, mint a kiegyezés előtt —, hogy a magyar malomipar exportpiacai növekedjenek, mert ez külföldi devizákkal látta el a monarchiát. Ezt szembetűnően bizonyítja az, hogy az Osztrák Nemzeti Bank, amely a magyarországi gyáripar fejlődését hitelpolitikájával általában nem segítette, a pesti malmoknak állandó hitelkeretet biztosított és ehhez a Rotschild-ház másik pesti bankja, a Magyar Általános Hitelbank is csatlakozott. A budapesti malomipar tekintetében tehát a magyar burzsoázia érdekei megfeleltek a magyar birtokos osztályok és az osztrák burzsoázia érdekeinek. A kiegyezés megszilárdította és megnövelte a budapesti malomipar világpiaci méretekben való fejlődésének lehetőségét; a közös vámterület és a nagybirtok-rendszer fenntartása — amely általában a hazai gyáripar fejlődésének súlyos korlátjaként érvényesült és a szabad iparfejlődésről való lemondást jelentette — ennek árán a malomipar számára kivételesen kedvező helyzetet biztosított. Mindez — amint láttuk •— lehetővé tette, hogy azt a szerepet, amelyet a nyugati tőkés fejlődés során a textilipar, mint a tőkekoncentráció legfontosabb ipari forrása, 397