Tanulmányok Budapest Múltjából 13. (1959)
Mályuszné Császár Edit: A Budai Népszínház és közönsége = Le Théatre populaire de Buda et son public 261-314
házon pár ezer forint nem sokat lendített. Megélt a kassai színház, ahol szintén volt városi segély, de megbukott a híres pozsonyi német társulat is. Az embereknek kevés volt a pénze, a színház sokba került. 44; A kor meggyőződése szerint egy színháznak el kellett volna magát: tartania — de nem tartotta el. Nem tarthatta el, mert ugyanakkor, amikor egy kezdő színész havi fizetése Molnárnál — és vidéken is mindenütt — húsz-harminc forint volt, egy páholyjegy 4, később 5, egy jobb földszinti hely 1 frt és 80 kr-ba került, holott egy rumburgi vászoninget már 3 frt-ért, egy fehér pamutinget pedig 1,75 frt-ért árultak. A színházi élvezet aránytalanul sok pénzt emésztett fel. A Népszínház volt a magyar fővárosban az első, jó értelemben vett külvárosi színház. Megvolt benne az ilyenfajta intézmények minden kelléke : megvolt a fiatal, előretörekvő társulat, az élményre éhes,, mimikailag együttérezni képes, naiv közönség, s megvolt még az igazgató lendülete is, amivel új utak keresésére indult. Molnárban volt heroizmus, sőt talán egész színháztörténetünkben, Bgressy mellett, ő a leghősibb jellem. Ahogyan — minden erkölcsi és anyagi támogatás nélkül — hős-színésszé, majd igazgatóvá válik, ahogyan keresztülvitte a fővárosi szereplést, megteremtette, ugyancsak semmiből, mindössze saját szuggesztív képességeinek latbavetésével, a Budai Népszínházát : ez több volt, mint romantika, ez már hősi tett volt. Az idő 1861-ben neki dolgozott. A politikai remények éledése, majd újra a teljes elnyomatás : mindez a közönség színház-mániáját mozdította elő. Ha nem lehetett Kossuthért lelkesedni és a világosvári gyásznapokat siratni, legalább a színházi élményhez menekült s a színészekért lelkesült Pest-Buda. A népszínházi tagok egy részének 1864-i pártütése tehát ostoba és kegyetlen cselekedet volt, még ha magyarázatot találunk is rá. Nemcsak Molnárt és saját magukat döntötték vele ugyanis romlásba, hanem nagy rést ütöttek azon a nimbuszon, ami a színháznak és igazgatójának minden nyomorúságuk és hibájuk mellett volt. Három évi ide-oda hányódás következett. Molnár számára ezek az évek még nem jelentették a teljes poklot, mert szilárdan hitte, hogy fel tudja támasztani kis színházát. Az együttes azonban megbomlott. A legjobb tagok úgy helyezkedtek el, hogy megfelelő anyagi támaszuk legyen, s ezt már újabb kockázat kedvéért nem volt kedvük később» sem otthagyni. Magatartásuk érthető. Annál visszataszítóbb az a tolakodás, ami a kiegyezés első szelére kezdetét vette a Népszínházért.. Számos pályázó közül csak háromnak a nevét említjük meg. Aradi Gerő a jobb vidéki igazgatók közé tartozott. Szigeti Imre, József öccse, jóképű és kíméletlen törtető volt. Bényei azonban, a hajdani szende Szt. Imre herceg, nemcsak a törtetésével, hanem csodálatosan naiv lényével is bámulatba ejt, amikor a budai polgármesternek száz aranyat ajánl fel, ha ő kapja meg az újra megnyíló színházat ... A színházat végül is, a méltányosságnak megfelelően, Molnár nyerte el, de nem volt már korlátlan ura, csupán művezetője. 45 293
