Tanulmányok Budapest Múltjából 13. (1959)

Mályuszné Császár Edit: A Budai Népszínház és közönsége = Le Théatre populaire de Buda et son public 261-314

Molnár 1861 tavaszán még úgy látta feladatát, hogy Budán ugyanazt kell előadni, mint a Kerepesi úton, csak más színészekkel és másként. Meg volt győződve arról, hogy a két intézet között mindössze annyi különbség van, amennyit a sors tesz szerencsés és kevésbé szerencsés ember között. Az első év végére megtanulta (bár nem vallotta be), hogy a Nemzeti Színházat nem lehet lehengerelni. Azt is belátta, hogy színháza elsősorban a pesti oldalról nyeri közönségét, ha tehát meg akar élni, a Nemzetitől elütő műsorra van szüksége, azt kell adnia, amiben ő nagy, amiben nagyobb, mint Szigligeti : látványos darabokat, jól rendezett, könnyű fajsúlyú dolgokat. Ugyanerre az eredményre jutott, hosszú és kínos vergődés után, a Német Színház is. A sorozatos bukások megtanították a német direktorokat arra, hogy a komoly műfajban a Nemzeti verhetetlen. Mindazok a valóban értékes zenészek, akik valamikor a Német Színház zenekarában ültek, átmentek Erkelhez. A tragédia és a vidám műfajú prózai színmű megközelítőleg sem volt olyan jó a németeknél, mint a Nemzetiben. Egy német Egressyt vagy Szerdahelyit legföljebb rövid vendégjátékra tudott megfizetni a Német Színház. A német társulat szervezkedett tehát, hogy Offenbach legyen a legfőbb erőssége. A közönségnek az a része, amelyik nem volt operarajongó és — esetleg csak nyelvi nehézségek miatt — nem volt híve a komoly drámának, így most két színház között oszolhatott meg : Molnár és a németek között. Alsdorf bukását a Molnárral való együttműködés, illetőleg felehaszonra való játék elhárította ugyan 1861 nyarán, de a menekvés csak átmeneti volt. A csőd elől másodszorra abban keresett menedéket, hogy csendes társként maga mellé vette Winter Bernátot. 1863 húsvétján Alsdorf szerződése lejárt volna, Winter azonban már most ajánlkozott, hogy átveszi a bérletet és törleszti elődje adósságait. Winter észak-német protestáns volt. Semmiféle kapcsolat nem fűzte a magyarsághoz. Kétségtelen volt, hogy nem fog magyar ruhában fel-alá járni, mint elődje, a pesti polgár, s hogy ha módjában áll, meg fogja fojtani Molnárékat. Annál is veszélyesebb ellenfél lehetett, mert értett a rendezéshez és a könnyű műfajhoz, jól fizette tánckarát és bohózati színészeit, ügyesen és szívesen vett maga is részt az Offenbachoperettek előadásain, s egyelőre még pénze is volt. Winteren kívül egy régi bérlő, Gundy is ajánlkozott a német színházak átvételére, őt azonban a hatóságok nem kedvelték : bérlete idején a Német Színház nagyon lezüllött.

32 Alsdorf visszalépésének hírére még egy harmadik jelentkező is akadt a német színházakra : Molnár György. Önéletrajzának idevonatkozó állítása, hogy ti. a német igazgató kereste vele az összeköttetést és hívta őt segítségül, nem felel meg a valóságnak. A németeknek eszükbe se jutott Molnár. Ő maga folyamodott a két budai német intézet igazgatásának elnyeréséért, mégpedig eleinte azzal a feltétellel, hogy német és magyar előadásokat fog tartani, később azonban vállalta, hogy csak németül játszik. Tettének magyarázatát már az előzőkben 285