Tanulmányok Budapest Múltjából 8. (1940)
Sebestyén Ede: Buda és Pest nagy hangversenyei a XIX. század első felében 85-117
BUDA ÉS PEST NAGY HANGVERSENYEI A XIX. SZÁZAD EI,SŐ FEJÉBEN 101 művészetének azon legnehezebb fokait érte el, menyekről az őt még nem hallottnak képzete sem lehet. Az óriási teremet megtöltött fényes közönség hosszasan tartott, majd szűnni sem akart zajos tapsokkal fogadá őt, tiszteié több ízben 's vált meg tőle az előadás végén, E'mulatságban részt méltóztattak venni Ő fenségök, a' nádorné 's Hermine es. k. főhercegné 's István főherczeg udvari kíséretökkel.« Ole Bull csupán egy hangversenyt szándékozott nálunk adni, a nagy siker azonban arra bírta impresszárióját, hogy még egyszer felléptesse. A második estét szintén a nagy Redut-teremben rendezték. Ezúttal rövidebb volt a műsora, mint az első alkalommal : Mozart egyik Adagio-ját játszotta és saját szerzeményeiből három darabot. Ráadásul »a kijelelt renden kívül, egy képzeményes capricciot játszott. Ma is különös ügyességét bizonyítá be a' pianissimo 's flageoletben, mellynek ő egyetlen mestere« — jelentette a Honművész. A második hangversenyt harmadik követte május 5-én, most már a Nemzeti Színházban (akkor még Magyar Színház volt a neve). A műsor Weber Oberon-jának nyitányával kezdődött. A második szám Ole Bull műve volt : Variazioni di bravura, Bellini témája után. Majd Felbér Mária és Erkel József adott elő duettet Bellini »Beatrice di Tenda« című operájából. Ezt ismét hegedűszám követte : Capriccio fantastico, vagyis a második estén már előadott »képzeményes« mű. Ezután Mercadante »Eskü« című operájának egyik kardala került sorra, végül ismét a. hangversenyző művész lépett a színpadra. Az utolsó szám ez volt: »Magyar, hangok. Fantázia magyar nemzeti dalokból. Szerzetté és előadja Ole Bull úr.« A Honművész többi közt ezt írta hosszú és lelkes bírálatában : »E' művész, a' művészet terén e' ritka üstökös, ezen Amphyon, ki hangszere négy húrján egyszerre nemcsak várost, hanem a' hangképzeteknek egy egész tündérvilágát alkotja, ki hallgatói kebelében egy gyönyörre, ámulatra ragadó Elysiumot teremt, riadó tapssal üdvözölve lépett fel 's le minden szám után.... kéjbe andalító azon érzés, melly lelkéből átömölve hangszeréből kihullámzik ; gyönyörérzésre ragadó azon tisztaság, melly minden hangját bélyegzi ; édes borzadással eltöltők azon hang-salto-mortalék, mellyeket hangszerén tesz ; szóval, ő óriás, egy elérhetetlen, megfoghatlan fénysugár.« Ennek a hangversenynek teljes bevétele a művészt illette. A kiadásokat és a" színház részesedésének megfelelő összeget a Nemzeti Kaszinó ' fizette ki, pontosan »331 ezüst forintokat«. Május 8-án negyedszer jelent ínég a norvég művész a túláradó lelkesedéstől megszállott pesti és budai közönség előtt, ezúttal a német színházban. Kétszeres helyárak, de már nem egészen telt ház. Igaz, hogy műsorának alig volt új száma. Május 10-én külön plakáton hirdette a Magyar Színház, hogy »Ole Bull a' pesti színháznak, mint nemzeti intézetnek egyedüli javára nagy hangászati académiát adand«.- A hangversenyt, amelyen végre elbúcsúzhatott a norvég művész a kétegy magyar fővárostól, 14-én tartotta. »Ole Bull úr -— írta a Honművész — minden fel- 's leléptekor zajosan tapsoltatott meg 's több ízben ugyan ollyan zajjal hivatott 's végre koszorúval tiszteltetett meg.« Ezen a hangversenyen Erkel Ferenc is közreműködött, mint zongoraművész.
