Tanulmányok Budapest Múltjából 7. (1939)
Mihalik Sándor: Pest-budai ónműves emlékek 112-141
PEST-BUDAI ÓNMŰVES EMLÉKEK 121 A kilenc mesterből négy a teljes elszegényedés miatt úgy sem számít már. Ilyen körülmények között lép be mesternek Floth János 1857-ben. Előrehaladott korára és gyenge szemére való tekintettel a mesterremek készítése alól is mentesítik. Szegénységére való tekintettel a szegényház részére fizetendő összeg alól is felmentik és minthogy hetven évnél idősebb anyja van, testvérétől pedig még két árva gyerek is reászakadt, a mesterpénz lefizetésétől is elnéznek. Floth János az utolsó mester a pestbudai együttes céh sorában. Rokkant fizikumával és szegénységével mintegy szimbóluma is egyúttal a pestbudai ónöntő együttes céh elmúlásának. VI. Budának 1541-ben török kézre való jutásával a budai ónművesseg első fejezete is lezárul. A pestbudai ónművesseg második szakasza csak a török hadak eltakarodása után kezdődik. A pestbudai ónművesseg két fejezete között áthidalhatatlan másfélszázados űr van. Az új életet kezdő két testvérváros háztartásaiban rövidesen helyet kapnak az ezüstfehérszínű ónedények. Szép színük a levegőn hosszú ideig változatlan maradt s így az új telepesek polcain valóban a »szegények ezüstje« szerepét játszották. Az ónedényeket a háztartásokban nem igen kímélték ; az erős használatban kilyukadt vagy megsérült holmikat anyaguk felhasználásával az ónműves olcsó áron újjá öntötte. Az ónedényeket katonai célokra is gyakran igénybevették, de legtöbbjük a múlt század második felében pusztult el, midőn az olcsó porcellán, valamint az egészségre ártalmatlanabbnak tartott új ötvözetű fémedények szorították ki őket a háztartásokból, s a használatból kikerült ónedényeket kidobálták. A pestbudai ónművesseg egykori termékei azonban mégis elkerülték a pusztulást s reánk maradva fogalmat nyújtanak a pestbudai ónművességnek a XVII. század végétől a XIX. század közepéig terjedő utolsó szakáról, annak fejlődéséről, alakulásáról és tevékenységéről. A magánosoknál és a Budapest Székesfővárosi Történeti Múzeumban őrzött pár darabon kívül az idáig ismert, legrégibb és legjelentékenyebb darabok az egyes magyar református egyházakban maradtak fenn. A kenyérosztótányérnak és bortartó edénynek használt pestbudai készítésű óntányérokból, fedeles kupákból és boros kancsókból huszonkét darabból álló sorozatot őriz a botykapeterdi, ceglédi, csabdi, dunabogdányi, fülöpszállási, gárdonyi, gyömrői, jászkiséri, kékesei, kunszentmiklós-pusztakerekegyházi, lovasberényi, nagyszekelyi, ócsai, rákoscsabai, ramocsahazi, szentmártonkátai és a tömöri református templom. Ezek az 1698-tól 1838-ig terjedő időközből származnak, ilykép tehát a pestbudai ónművesseg másfélszázados fejlődését és alakulását olvashatjuk le róluk. Mint ahogy azt az 1732-es évvel jelölt fülöpszállási, vagy az 1737-bŐl származó kunszentmiklós-pusztakerekegyházi fedeles kupák mutatják, a XVIII. század első felében készült pesti ónműves emlékek konzervatív ízlésben s a XVII. századi középeurópai ónművesseg által alakított formákban gyökereznek. Mindamellett a hivatás szolgálatában is jól tudták a pesti mesterek, hogyan kell dolgozni és kihozni a szépséget.
