Tanulmányok Budapest Múltjából 7. (1939)

Mihalik Sándor: Pest-budai ónműves emlékek 112-141

PEST-BUDAI ÓNMŰVES EMLÉKEK H5 A pestbudai ónművesség reánkmaradt darabjai azt mutatják, hogy a két testvérváros visszafoglalása utáni időben az ónművesség már túl van azon a korszakon, amelyet ónművészet címmel lehet beilleszteni a magyar iparművészet történetébe. Ekkor az ónművességet már majdnem teljes egészében csak művességnek tekintették : tisztán anyaginak, a megélhetés, illetőleg kenyérkereset kérdésének. A magyar ónművességnek Pestbudához fűződő e kori fejezete csupa gond és aggodalom a magyar ónművesség akkori elesettsége és megtámadottsága miatt is. Az a temérdek idegen hatás, mely a pesti és budai ónművességet érte, természetesen nem múlt el nyomtalanul. Sokszor úgy tűnik azonban, hogy a pestbudaiak mindent átszűrtek, ami idegen volt és a helyi ónművesség is csak olyat vett fel és tett magáévá, amiről ösztönösen előre érezte, hogy magához tudja hasonítani. A pestbudai ónművességnek idáig csak ötven emlékét sikerült felkutatnunk, és így további szorgalmas anyaggyűjtés szükséges ahhoz, hogy az megfelelő számú alkotással igazolja egykori fejlettségét és feltételezett számottevő szerepét. Az emlékek eddigi csekély száma teszi azt, hogy ma, az időnek bizonyos távlatából a pestbudai ónművesség idegenből származó rétegeződését is, az ónkupák formáját és díszítését sokszor magyarnak érezzük. A pestbudai ónöntő mesterek sorából munkásságával és szereplésével Fauser Mátyás tűnik ki különösebben. Ő már Buda szülöttje s egyúttal alapítója egy olyan dinasztiának, mely a budai ónművességnek a XIX. század hatvanas évéig terjedő életében mindig adott egy-egy tevékeny és jeles mestert. A budai Fauserek folyamatos és állandó működése ilykép törzset alkot a budai ónművesség történetében. Fauser Mátyás 1774 elején folyamodik mesterjogért a budai tanácshoz. A négy évvel előbb letelepedett és bécsi születésű Loibl István, valamint Wittinger I^ukácsné, aki férje halála után ura műhelyét tovább vitte és abból élt, kenyerüket féltik tőle s ezért elutasítását kérik. Ismételten hivatkoznak arra, hogy megélni többen nem tudnak. Szorgalmazzák, hogy emiatt Fauser a felvéteí és bekebelezés követelt szándékától mozdíttassék el. A városi tanács Loibl és Wittingerné számadásait, kérvényeit és indokait tüzetesen megvizsgálva, 1774 március 7-én megállapította, hogy a közokiratokban vüágosan áll, hogy Buda városában két ónöntő mesternél több egyazon időben nem volt, közülük pedig az egyik vagyoni lehetőségeiben mindig elszegényedett s a közös terhek viselésére ilykép képtelenné vált. Fausert kérelmével e miatt elutasítják : az óhöntők számának a növelését a közérdek nem kívánja, de főleg azért is, mert Fauser Mátyás a letelepedés eltiltását kérelmező Loibl személyes jelenlétében kijelentette, hogy ő a bécsi próbával ellátott ónt bécsi áron szándékolja eladni, lemondva a műhelyről, tisztán azért, hogy a legalacsonyabb áron értékesíthesse. Fauser Mátyás lába alól saját szülővárosának a tanácsa húzta ki tehát a talajt egy özvegy mesterasszony és egy Bécsből bevándorolt mester kedvéért. Fauser sorsa bizonytalanná vált s még négy keserves éven át kellett küzdenie és harcolnia, niíg végre Budánpolgár jogot kaphatott. 10»